A 2. strófában még kíméletlenebbül csattan az ítélet:

Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.

Figyeljük meg, Petőfi hogyan fogalmaz! A magyar nem „magára maradt” a harcban, hanem „magára hagyták” a „gyáva népek”. Nyelvtanilag ismét sugallja a költő, hogy ez a negatív cselekvés (a cserbenhagyás) nem véletlen baleset, hanem szándékos cselekvés eredménye.

Eddig csak a forradalmi harcok elcsitulását rótta föl bűnül Európának, mintegy általánosságban bírálva az európai népeket, most az egyetemes érdek mellé a hazai érdeket párosítja, az általános mellé az egyedit.

Az ismétlés („Magára hagyták, egy magára”) pompásan érzékelteti a szolgaság környezetében a szabadságért egyedül harcoló magyar nép magányát. A költőt aggasztja a magyarság állapota, a nemzetet ugyanis fojtogatja ez a magány.

Az is rögtön kiderül, hogy a két dolog, Európa lecsendesülése és a magyarság magára hagyása között összefüggés van. Ez a két cselekvés ugyanannak a ténynek két vonatkozása, mint ahogy Európa és a „gyáva népek” közé is egyenlőségjelet tehetünk (Európa nem földrajzi fogalomként szerepel a versben, ez az elejétől fogva nyilvánvaló, hanem az „európai forradalmas népek” gyűjtőfogalmaként).

Ezután egy jelen idejű helyzetleírás következik, Petőfi megmutatja, mi lett a „lecsendesülés” és a „magára hagyás” eredménye: lánc csörög az európai népek kezén, hiszen eljátszották az esélyüket, nem vették elég komolyan a forradalmukat.

A költő szerint ők maguk a felelősek újbóli szolgaságukért, saját hibájukból csörög a lánc a kezükön. Már korábban is tisztán látta, hogy nem a zsarnok uralkodó a legnagyobb ellenség, hanem a széthúzás, mivel vannak árulók a forradalmárok között, akik nem akarják a forradalom sikerét.

Abból, hogy „minden kézen” csörög a lánc, sejteni lehet, hogy az európai forradalmakat Petőfi a várva várt világforradalommal azonosítja. És most azért bírálja olyan élesen a forradalom vezető népeit, mert ettől a forradalomtól remélte a világszabadság eljövetelét, ami így már nem fog eljönni, vagy legalábbis nem most fog eljönni.

Ezeknek az európai forradalmaknak részeként határozza meg a magyar szabadságharcot is, amely még a vers írásakor zajlik, így egész más megítélés alá esik, mint azok a forradalmak, amelyek már „elzúgtak”. Ezt az ellentétes értékítéletet fejezi ki a lánc-kard metonímia.

A lánc és a kard metafora Petőfi leggyakoribb képei közé tartozik, de nem minden versében ugyanazt fejezi ki. A lánc lehet a zsarnokság és a lázadásra való képtelenség, a szolgaság jelképe is, a kard jelölheti a forradalmat és a harcra való érettséget is.

Jelen esetben a lánc egyértelműen a szolgaság, a nem-cselekvés jelképe, a kard pedig szabadság-szimbólum, melyre méltó a magyar nemzet (azaz a magyarság a szabadságért méltó módon küzd, érett és méltó is erre a harcra).

Feltűnő a két ige, a „csörg” és a „cseng” közti feltűnően ellentétes hanghatás is, amely feszültséget teremt. A chiazmus pedig („Lánc csörg… cseng a kard”) a nyomatékosítás, a kiemelés eszköze. (A chiazmus egy felcserélő mondatalakzat, amikor egy szintagma vagy mondatszerkezet fordítva ismétlődik egy mondaton vagy szövegrészen belül.)

Ugyanakkor a magyar kezében csengő kard nem a kivívott szabadság szimbóluma, hanem csak egy még megvalósítható lehetőségé, szemben Európa láncaival, amelyek az elvesztegetett lehetőséget jelképezik. A magyarokhoz kapcsolódó „érték”, pozitívum tehát nem a győzelem, hanem a cselekvés: az, hogy ők (még) küzdenek.

Ez a lehetőség, ami a magyarok esetében még nem veszett el, később ugyanúgy elveszhet, mint ahogy a „gyáva népek” esetében elveszett, ezért tartotta a költő fontosnak a harcra buzdítást.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!