Az Európa csendes, újra csendes költői eszközei

A vers buzdító hatását számos költői eszköz támogatja, mindenekelőtt az ellentétezés. Közismert, hogy Petőfi költészetére amúgy is jellemző az ellentétek nagyfokú használata, és a legalapvetőbb alternatívák vagy különbségek felvillantása adja a vers robbanó töltetét.

Az 1849-es Petőfi-versek főleg ilyenek, hiszen a „rabok legyünk vagy szabadok” kérdést teszik fel újra és újra: a hősiesen megvívott küzdelem és a megalkuvás válaszútját vázolják föl. Ez történik itt is.

Az Európa csendes, újra csendes központi gondolata a szabadságért harcoló magyarság és földrajzi-történelmi környezetének (lecsendesült európai népek, „hűtlen kor”) szembeállítása. Ez az ellentét több különböző beszédhelyzetben fogalmazódik újra.

Az 1., 2., 3., 6. és 7. versszak egyaránt két tartalmi-képi-gondolati mozzanatból épül fel, s ezeken mint lépcsőfokokon halad előre a versbeszéd.

A lépcsőfokok között nincsenek mindig ellentétek, és ahol vannak, nem egyformán állnak fenn, de mindig van köztük gondolati, lendületbeli szünet. A szüneteket a költő pontosvessző, kérdőjel, kettőspont használatával is jelöli.

A 2., 4., 6. és 7. versszak második gondolati egységében (3-4. sorában) tiszta antitézist láthatunk.

Az 1. versszak második egysége negatív állítással villantja föl a negatív cselekvés („lecsendesült”) pozitív ellentétét is: „nem vívta ki”. Ugyanezt az ellentéttípust találjuk az 5. versszakban, ellenkező sorrendben: „…a mi fényünk nem lobogna… / …elenyészett a világ”.

Az 5. versszakot egy teljes gondolategység tölti ki, de még ezt is kettéosztja bizonyos fajta ellentét. A  többi ellentétben az ellentétpár első tagja mindig a magyarétól eltérő (európai) magatartást tartalmazza, a magyart pedig az ellentét második tagja mutatja be. Egyedül az 5. strófában kerül a mi oldalunk az első helyre, tehát az ellentét-sorrend itt megfordul. Így a vers legkozmikusabb képében a magyarok szerepe és harcuk fontossága kerül előtérbe.

Az Európa csendes, újra csendes további költői eszközei is fontosak a vers dinamikája szempontjából. Például sokféle ismétlést tartalmaz a vers (szó-és gondolatismétléseket), ami élénkítő és nyomatékosító hatású.

Az első sorban található szóismétlés („csendes… csendes”) hatását akusztikailag és tartalmilag is nyomatékosítja a „lecsendesült”. A 2. versszakban a „Magára… egy magára” ismétlés szikár és kemény nyomatékot ad.

Gyakori, hogy az ismétléskor az adott szó egy határozóval megtoldva tér vissza („ujra csendes”, „egy magára”).

Az első 2 strófában található halmozások („csendes… csendes… lecsendesült”) és rokon hangzású szavak, ún. paronímiák („csörg… csupán… cseng”) nem éppen kellemes hanghatásúak, a verskezdet „Szégyen reá!” ítéletét nyomatékosítják.

A 3. strófa egy anaforikus költői kérdéssel kezdődik („hát kétségbe kell-e esnünk, / Hát búsuljunk-e e miatt?”), amelyben a részmondatokat ugyanaz a szó nyitja.

A 3. versszak végén és a 4. versszak elején található párhuzamnak („Ez légyen ami lelket ad” – „Emelje ez föl lelkeinket”) kapcsoló, folytatást teremtő funkciója van.

Feltűnő, hogy éppen az 5. versszakban, amelyben a legnagyobb arányú képek vannak, nincsen alakzat. Ugyanakkor csak ezt a strófát tölti ki egyetlen gondolatív, a többi mind rövidebb gondolategységekből épül fel. Emiatt és a feltételes mód használata miatt az 5. strófa kiemelkedik a többi közül.

Itt a vers dinamikája lelassul, képei viszont kitágulnak. A képi fokozás és a dinamikai esés is előkészíti az utolsó két strófa hatalmas lendületét. A 6. strófa első sorában inverzió és szóismétlés („Tekints reánk, tekints, szabadság”) révén ível föl a vers.

A 6-7. versszakban az alakzatok megsokasodnak, a dinamika fokozódik. A 6. strófában csak egyetlen kép szerepel, benne a „könny” és a „vér” ellentétével („Midőn más könnyet sem mer adni, / Mi vérrel áldozunk neked”), amely halványan visszautal a „kard”-„lánc” ellentétre.

Az utolsó versszakban egyáltalán nincs költői kép, szimbólum. Itt a stílushatást kizárólag alakzati eszközök biztosítják. Az elején egy költői kérdés áll, amely tartalmi ellentéttel és formai parallelizmussal utal vissza az első versszakra.

Ezután egy érvelő tartalmú felkiáltás jön, amelyben még fokozás is van („utósó, Egyetlen”). A fokozás hatását erősíti, hogy egyik tagja a sor végén áll, másik tagja pedig a vers utolsó sorát nyitja, emiatt sokszoros nyomaték esik rá.

A mondatalakzatok gyakori használata azt eredményezi, hogy hallgatóságot, odafigyelő közönséget idéz a vers köré. Ha magunkban olvassuk a verset, akkor is érzékeljük, hogy nem egy belső meditációt olvasunk, hanem olyan a vers, mintha szónoki pódiumon hangzana el és közönséghez szólna.

Több olyan sora is van (pl. „Szégyen reá!”, „Emelje ez föl lelkeinket”), amelyből érezzük, hogy másoknak lett odakiáltva vagy elszavalva. Tehát nem magában elmélkedett a költő. Egyébként a megszólítások („oh, hon”) is jelzik, hogy a vers meghatározott közösséghez szól.

És amikor a költő a szabadsághoz fohászkodik, magától értetődően ennek a közösségnek a nevében teszi (ezért használ többes szám első személyt): „Tekints reánk, tekints, szabadság”.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!