Itt is megtalálható az éles ellentét a magyar és az európai magatartás között: mi hűségesek vagyunk a szabadság eszméjéhez, ők nem azok. Petőfi a harc elől való meghátrálást a „gyávaság”, a „szégyen” és a „gyalázat” minősítések mellett még hűtlenségnek, azaz árulásnak is tekinti: a jó ügy elárulásának.

A 19. század hűtlen kor, amely beletörődik az elnyomásba, amely nem harcol a végsőkig a szabadságért (és a kor az európai népek hűtlensége miatt hűtlen). Másokkal ellentétben a magyarság cselekszik is, tesz is a szabadságért, ezért méltó a szabadságra, megérdemli a szabadságot.

Az utolsó két sor elszántságról és rendületlenségről tanúskodik. A magyarok az utolsók és egyetlenek, akik még nem adták fel a harcot, akik vérüket adják a szabadságért, ezért ők a szabadság választott népe, ők a szabadság utolsó és egyetlen, igaz hívei. Ezért a költő a véráldozat jutalmaként a szabadság megérdemelt áldását kéri a magyarságra.

Petőfi nem alázatos könyörgéssel fordul a szabadsághoz mint istenséghez, hanem érveléssel, a meggyőzés hangján. Érvként pedig a versen végigvonuló magatartásbeli ellentétet hozza fel. Nézzük meg, hogyan vonul végig ez az ellentét a versen!

2. strófa: „Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard.”
3. strófa: „Mely amidőn a többi alszik, / Ég a sötétség éjjelén.”
4. strófa: „Midőn más könnyet sem mer adni, / Mi vérrel áldozunk neked.”
5. strófa: „E hűtlen korban mi utósó / Egyetlen híveid valánk!”

Láthatjuk, hogy az első 5 versszakban az ellentét szimmetrikusan, a 2. és a 4. strófa végén áll, az utolsó 2 versszakban azonban mindkét strófa végén hangsúlyozza Petőfi a magyar szabadságharc értékét, a magyarok pozitív szerepét. Ezáltal a vers végén összesűrűsödik a vers lényegi mondanivalója, talán pont azért, mert itt terjeszti a költő az ítélő istenség elé a magyar forradalom ügyét mint sorskérdést.

A legélesebb ellentétet legnyomósabb érvként a vers legvégére tartogatja Petőfi, s előtte egy költői kérdést tesz fel: „Vagy kell-e még több, hogy áldásod / Ne érdemetlen szálljon ránk?” Nem kellhet több, hogy érdemesek legyünk az áldásra, így a költő az istenség helyett megelőlegezi annak ítéletét, az áldás megadását. Egyben az isten meggyőzésének rendkívül erős szándéka is kifejezésre jut.

A versben volt már egy költői kérdés a 3. strófában, a meggyőzés szándéka ott jelent meg először, és ez a szándék az érveléssel megerősítve a záró fohászban emelkedik legmagasabbra. A két költői kérdés tehát két kitüntetett pontja a versnek, amelyet azonos akarati-indulati tartalmak kötnek össze.

Az istenség meggyőzésének közvetett célja persze a nemzet meggyőzése: Petőfi valójában honfitársait buzdítja vele.

Ugyanakkor a nemzetet gyötrő kérdésekre a vers nem ad választ: a költő csak annyit mond, hogy harcolni kell, hogy semmi esetre sem szabad megalkudni. Azt a reményt próbálja megerősíteni a magyarokban, hogy áldás kell legyen a magyar fegyvereken, mert egész Európában már csak mi harcolunk a szabadságért.

Nem biztat győzelemmel, mint újságcikkeiben, nem hangsúlyozza, hogy „győzni fogunk, mert győznünk kell”. A befejezés csupán egy hűségnyilatkozat a szabadsághoz és a magyarság küldetésének büszke vállalása, de a biztos győzelem reményével nem kecsegtet. Nem is teheti, hiszen 1849 januárjában a hadihelyzet nem tette lehetővé a derűs befejezést (elveszett Pest környéke és a Dunántúl is).

A költő csak annyit tehet, hogy biztat, buzdít, felcsillantja a helytállás lélekemelő távlatait, megfogalmazza az igazi nemzeti hivatást és összekapcsolja a jogos nemzeti büszkeséget a világszabadság gondolatával. Mindezt dísztelen, egyszerű, ellentétektől szaggatott stílusban teszi, máig hatásos művet alkotva.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 13. oldalra!