Petőfi Sándor: Európa csendes, újra csendes (elemzés)
Az 5. strófa egy váratlan fordulattal ezt a lámpafény-metaforát tágítja kozmikussá:
Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
A 4. és 5. versszak együtt olyan, mintha külön vers lenne a versben: nagyon erőteljes, zárt képrendszert alkot. A 4. strófában ábrázolt szimbolikus képet az 5. versszak felülről, az égből nézve szemlélteti: innen letekintve csak a mi fényünk jelzi a világ létezését.
A strófa lényegében azt a képet villantja föl feltételes módban („gondolhatnák”), hipotetikusan, hogy milyen lenne a világ odafentről nézve, ha a mi fényünk nem égne. A világ tehát attól függően változik, hogy a mi fényünk jelzi-e létezését vagy sem. A magyar „lámpafény” (=szabadságharc) értékét tovább hitelesíti, hogy még az égiek is úgy szemlélik, mint a világ létezésének egyetlen bizonyítékát.
A hangsúly pedig a véghetetlen éjszakán van. Már a 4. strófában szereplő „sötétség éjjele” kép (amelyben két azonos jelentéstartalmú szó áll birtokviszonyban) is jól kifejezte a sötétség mérhetetlen nagyságát, itt pedig a „véghetetlen éj” hiperbolikus kifejezés érzékelteti a sötétség felfokozott méretét. Érezzük belőle, hogy az újra hatalomra kerülő zsarnokság nagyobb, erősebb, mindent beborítóbb, mint a megelőző.
Ez a véghetetlenül nagy éjszaka a magyarság fényének értékét is megnöveli, magát a szimbólumot pedig kitágítja, kozmikussá növeszti, hiszen a sötétségnek végtelen méretei vannak. Ez a kozmikus tér azonban végtelen méretei ellenére is zárt rendszer, amely fölött ott vannak az égiek. Az égiekre, akik lenéznek föntről a világra, csak a T/3. személyű személyrag utal: „gondolhatnák”.
A forradalmak bukása utáni élet szörnyűséges voltát Petőfi azzal érzékelteti, hogy a világ elenyészésének látomását vetíti elénk. A Föld és a világegyetem pusztulása már a Felhők vízióiban megjelent, de érdekes, hogy míg ott egy természeti katasztrófa okozza a világrend felbomlását, itt a világpusztulás az utolsó, még folyamatban levő szabadságharc bukásának következményeként történik.
Ezzel Petőfi lényegében azt mondja, hogy a világ, az emberi élet addig tart, ameddig a forradalom zajlik, azaz a szabadság kivívására van remény. A szabadságmozgalmak leverésének az lesz a következménye, hogy az egész világ el fog pusztulni. Vörösmarty megírta a Szózatban a nemzethalál látomását, Petőfinél ez világhalál-látomássá szélesül.
Ez a kép azért olyan távlatos, mert az ellentétek villódzásából alakul ki: a fény és a sötétség, a fent és a lent ellentétpárja egyszerre látomásos és konkrét, egyszerre szimbolikus és valóságos jelentésű.
Az 5. strófa feltételes módú igéi a töprengést, a lehetőségek próbálgatását jelzik. Európa csendje a másik út, a másik lehetőség, amelynek borzongató képét odaállítja a költő a magyarság elé.
A „véghetetlen éj” képe hasonló szerepet tölt be, mint fentebb a „csend”: mindkettő az egyetemes szolgaság, az elnyomás éjszakája és csöndje. Petőfi ezt azért hangsúlyozza, mert meg akarja értetni a magyarokkal, hogy az ő ügyük valami egyetemes emberinek a része.
Ezzel értünk a vers csúcspontjára. Már nemcsak Magyarországról vagy Európáról van szó, hanem az egész világról: Petőfi kozmikus távlatot nyit a világra, így innen már nem is lehet tovább emelkedni.
A nézőpont is már az égben van. Hiszen a vers beszélője Európa népeitől a magyarokig, majd a földről az égbe jutott, s az égből visszanézett a földre. Ezzel az egész kozmikus teret bejárta és eljutott a legmagasabb nézőpontig. Kérdés, hogy mi van ott fönt az égben. Kik az égiek?
Erre ad választ a 6-7. versszak. Eddig úgy tűnt, az égiek többen vannak, hiszen többes számban esett szó róluk („gondolhatnák”). Most azonban az égiek közül a beszélő csak egy istenséget szólt meg: a szabadságot.
A többi istenségre nincs többé utalás, ami nem véletlen, hiszen Petőfi már A szabadsághoz című ódájában kifejtette, hogy az égben egyetlenegy igaz istenség lakik, a többi csak bálvány. Ez az egyetlen igaz istenség a szabadság. (Petőfinél gyakori, hogy a szabadság-eszmét isten alakban jeleníti meg, gondoljunk pl. az Olaszország című vers refrénjére!)
A két utolsó strófában a költő a magyarságot a szabadság választott népének nevezi és harcra buzdítja, de már nem közvetlenül, hiszen a megszólított már nem a magyarság. Változik a vers címzettje: a továbbiakban a megszólított a szabadság lesz.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!
jo