Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet (elemzés)
A következő sorok lassan indulnak, és szinte érezzük azt az elfúló, örömteli izgalmat, amellyel a lírai én felfedezi az egyetlen, számára elfogadható halálnemet:
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ebben a részben, mely egyetlen feltételes mellékmondat, nagy arányú fokozásra lehetünk figyelmesek, az eddigiekhez képest is, és önmagában véve is. A beszélő egyre izgatottabb lesz, ahogy elképzeli a rabszolganépek és a zsarnokok közti ütközetet, amelyet érzékletesen fest elénk különféle eszközökkel.
Ilyen eszköz pl. a látási és hallási képzetek ismétlődése: a szemünket a piros szín ragadja meg, a zászlók és az arcok (és az „ifjúi vér”) színe, miközben valósággal mennydörög a fülünkbe a háború szent jelszava és tulajdonképpeni célja, a „Világszabadság”, amelyet a föld rab népei kelettől nyugatig mindenhol elharsognak.
Tehát a vérszínű zászlók is jelképezik és az elnyomott népek is mennydörgik a „Világszabadság” szót (a hangerőt az „elharsogják” szó megismétlése fokozza), amely erőteljes hangsúlyt kap, mivel Petőfi külön önálló verssorba helyezi, s ezzel mintegy kiemeli, nyomatékosítja.
A „Világszabadság” szó az egész vers lelke, eszmei mondanivalója, amit az is jelez, hogy ritmikailag pontosan a vers közepén helyezkedik el: a mű 150 teljes és 16 csonka ütemének felezési pontja e szóra esik. A „Világszabadság” egyébként Petőfi saját alkotású szava lehetett, valószínűleg általa került be a köznyelvbe.
A kettőspont után szinte magunk előtt látjuk a jelenetet, ahogy a gigászi méretű hadseregek egymásra zúdulnak. A vers E/1. személyben folytatódik a korábbi feltételes mondatok főmondatával:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Itt már a vers beszélője képzeletben a csatatéren van, a harcok forgatagát festi elénk, a szédítő, vad rohanást, az erőteljes hangjelenségeket (különféle harci zajokat: ágyúzás, trombitaszó, kardcsörgés, stb.), a fújó paripák száguldását. Ez a vers érzelmi csúcspontja.
Nyíltan és megdöbbentő szuggesztivitással fogalmazódik meg a hősként való elbukás gondolata. Itt is jelen van a lírai én, de ahelyett, hogy fel lenne nagyítva, beleolvad a küzdelembe: a vers beszélője csak egy a hősök közül, egyéni sorsa a hősök közös sorsa.
Ritkán fordul elő a nagyfokú személyességet hirdető romantikában, hogy az egyéniség így beleolvadjon a közösségbe, a tömegbe (ezt a beolvadást jelzi az is, hogy a zárórészben majd „közös sír”-ba, azaz tömegsírba temetik a vers beszélőjét együtt a többi hősi halottal).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!
Nem jambusos, inkább jambikus!