Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet (elemzés)
A vers értelmezése
Már a cím jelzi, és aztán az első sor is, hogy van egy gondolat, amely nagyon bántja a vers beszélőjét.
A lírai én E/1. személyben szólal meg, tehát a versnek személyes jellegű intonációja van, a költő alakja áll az előtérben (de később majd fokozatosan beleolvad a világforradalom víziójába).
A megszólalást egy meditatív folyamat, egy tűnődés, töprengés előzi meg. Maga a vers tehát egy lelki folyamat eredményeként „jön létre”:
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Már a nyitó sorokból kiderül, hogy mi az a gondolat, amely bántja Petőfit: a lassú, észrevétlen elmúlás lehetősége, amelyet mint passzív, nyárspolgári halálnemet undorodva utasít el. Ne feledjük, ő a „szabadság lánglelkű költője”, így végső soron természetes, hogy elképzelhetetlennek tartja az átlagos, ún. polgári halált.
A hosszú haldoklás gondolatát visszataszítónak érzi, s ezt két részletesen kibontott hasonlattal érzékelteti:
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Az alliteráló „titkos féreg foga” azt jelzi, hogy valamilyen belső ok miatt pusztul el a virág, ez tehát a betegség általi halál metaforája. Ez sem jó, de még menthető valahogy.
Ám van egy még rosszabb verzió, amikor valaki hosszú, semmitmondó élet után lassan, fokozatosan épül le és végelgyengülésben hal meg:
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
A hervadó virág és az elfogyó gyertyaszál olyan halálnemeket jelképeznek, amelyek elfogadhatatlanok, elviselhetetlenek és rendkívül nyomasztóak a beszélő számára. Közös jellemzőjük a lassúság („lassan hervadni el”, „elfogyni lassan”) és a csend, a magány, az elszigeteltség, amit az „elhagyott, üres szoba” képe sugall.
Ilyen a magánember halála, aki egész életében távol tartotta magát a közösség céljaiért való küzdelmektől: egy önmagába fordult élet lassú pislákolása és fokozatos kialvása. Petőfi szerint az ilyen halál csupán egy méltatlan élet megvetést érdemlő lezárása. A lapuló alattomosok, a gyáva filiszterek halnak ilyen halált.
Ez a két hasonlat nem mond újat: csak értelmezi, variálja és gazdagítja, érzékletesebbé teszi a bevezető sorban megfogalmazott lényeget.
A vers első hat sorát ezzel megvizsgáltuk, és megállapíthatjuk, hogy a főnévi igenevek uralják ezt a részt, melynek három pillére a három főnévi igenév: „halni meg”, „hervadni el”, „elfogyni”. Tehát párhuzamosságra figyelhetünk fel.
A következő 6 sorban is megfigyelhető a párhuzamosság, de most már tiltó és állítva felszólító igéket használ Petőfi. Itt a „ne” és a „legyek” periodikus visszatérése adja a párhuzamosságot.
A lírai én kétségbeesésében felkiált:
Ne ily halált adj, istenem,
Ez az energikus felkiáltás egyszerre tiltakozás is és kérés is. Magát a halált elfogadja a költő, nem az a problémája, hogy nem akar meghalni, de a fent leírt halálnemekből egyik sem felel meg neki.
A felkiáltást meg is ismétli (az utolsó szó megváltoztatásával):
Ne ily halált adj énnekem!
Míg az első felkiáltásnál az első szón volt a hangsúly („Ne”), addig itt a másodiknál az „ily” a hangsúlyos. Ugyanis a beszélő azt nyomatékosítja az ismétléssel, hogy nem így akar meghalni (ágyban, párnák közt).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
Nem jambusos, inkább jambikus!