A téma előzményei Petőfi költészetében

Petőfi költészetében fontos szerepet játszik a halál gondolata, de a költőt nem maga az elmúlás ténye foglalkoztatja, hanem az ideje és a mikéntje.

Összetett lélek volt, ezért a tettrekészség és a lobogás mellett vágyott a nyugalomra, a harmóniára is. Falun című versében még idilli, falusi életre, békés, hosszú öregségre, unokákra és késői halálra vágyott. Ez az egyszerű halál fokozatosan magasztosul föl verseiben a csatatéri nagyszerű halál eszméjévé.

Több versében is megidézte ezt a kétféle halált, pl. Ha az isten című, 1845-ös költeményében, ahol a két halálnem összekapcsolódik. Ha isten megengedné, hogy úgy haljon meg, ahogy neki tetszik, akkor ősszel szeretne meghalni, egy leány csókjaival, de ha erre nincs lehetőség, akkor tavasszal szeretne meghalni a csatatéren, s ajkát a szabadság csókja zárja le.

Az egyik halál tehát a természet elmúlásával függ össze, a másik mindig csatatéri halál. A két verzió, a csendes elmúlás és a hősi halál közül a végén az utóbbi győzött. Ennek oka, hogy Petőfi szeretett volna tenni valamit az emberiség javáért, szeretett volna valamilyen áldozatot hozni a jó ügyért.

A Felhők-korszak vége felé írta Levél Várady Antalhoz című episztoláját, már ebben is megjelenik a népek harca és annak következményeként a föld megtisztulása, az egyetemes boldogság eljövetele. Ezzel a verssel Petőfi már bekapcsolta az európai demokratikus gondolatokat a magyar valóság vérkeringésébe.

Szintén ekkortájt, 1846-ban keletkezett a Sors, nyiss nekem tért… című költemény, amelyben már megjelent „az emberiség javáért” való halál gondolata („Meghalni az emberiség javáért! / Mily boldog, milyen szép halál! / Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet / Minden kéjmámorainál.”)

A kétfajta halál ekkor már nem egyenértékű alternatíva: Petőfit már nem vonzza a békés öregség és a csendes elmúlás. Sőt, valósággal irtózni kezd a békés jobblétre szenderülés gondolatától: már nem vágyik a nyugodt öregkorra és a koporsóját körülálló unokákra, mert eltökélt szándéka, hogy értelmet ad a halálának, hogy használni fog vele annak az ügynek, amelynek hívéül szegődött.

Egyébként Széchenyi István is hasonló gondolatot fogalmazott meg 1848-as vezércikkében: „Én bálványozom a szabadságot, nem mint más a magam számára, hanem minden embertársam számára. Századokon át mozdulatlan pangásba süllyedtünk: a mai kor végre a szabadság kikötője. Régi imám: »Oh, Istenem, ne hagyj elvesznem puha ágyban vagy kályhasut mögött! Ha csak lehet, hazámat szolgálva haljak meg.«”

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!