Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet (elemzés)
Befejezés
A költő 1846 végén, az érzelmi hevület csúcspontján sem akart mindenáron meghalni, csak akkor, ha muszáj. És ha már úgyis meg kell halni, és választhatna, hogy hogyan haljon meg, akkor éppúgy, ahogy értelmes életre, értelmes halálra is vágyik. A vers tehát nem arról szól, hogy Petőfi meg akarja öletni magát a csatában, hanem hogy a halálával a magyar nép és az emberiség javát akarja szolgálni.
A lényeg tehát az, hogy nemcsak az életének, hanem a halálának is értelmet akart adni. Megvolt benne az erkölcsi elszántság az önfeláldozásra, és örömmel áldozta fel az életét a szabadságért. Már A csárda romjai című versében így fogalmazott: „Szabadság, istenem, még csak azért élek, / Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg.”
A költemény hatását fokozza, hogy tudjuk, amit Petőfi a vers írásakor még nem tudhatott: látomása szinte szó szerint beteljesült (csak a nagy temetés fényes külsőségei nem adattak meg neki). Pontosan az történt a költővel, amit megjövendölt önmagának (nemcsak közösségi harcában, hanem magánéletében is, gondoljunk a Szeptember végén című versre): mintha a sors tűzön-vízen át be akarta volna teljesíteni Petőfi félelmetes jóslatait.
Madarász Viktor 1875-ben festményen örökítette meg, amint Petőfi a segesvári csatatéren haldokolva, utolsó erejével és vérével azt írja: Hazám. A festmény címe Petőfi halála, és akár illusztrációnak is beillene az Egy gondolat bánt engemet című vershez.
Igaza volt Horváth Jánosnak, aki szerint:
„Nincs költeménye Petőfinek, melyben magasabbra csigázott indulat lobogna fel, nincs költeménye, melyben indulatos személyessége tisztábban kimutatná erkölcsi forrását, melyben közvetlen lírai érdekeltség s jellembeli önzetlenség forróbb egységben mutatkoznék. Egyike költészete amaz égő csipkebokrainak, melyek közelségében leoldjuk saruinkat, mert közvetlen hatalommal éreztetik velünk a hely szentségét.” (Horváth János)
Nem jambusos, inkább jambikus!