A vers értelmezése

Petőfi már családverseivel is teljesen új hangot, új témát hozott irodalmunkba, s tájverseivel is különbözőségét, más voltát, átlagellenességét demonstrálta. Világosan kiérződik Az alföld hetyke, kihívó kezdő soraiból a költő dinamikus, a fél világgal szembeszállni kész egyénisége:

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!

A versnyitást éles, provokáló hang jellemzi a „mit nekem” kezdő szavak miatt, amelyekkel valósággal félretolja, félresodorja, lefokozza Petőfi a Kárpátokat. Az első két sor nem más, mint kihívás, indulatos, érzelemmel teli felkiáltás, már-már szemrehányás: mi az neki, a Kárpátok? Ez az egyik leglendületesebb verskezdése Petőfinek.

Az első két sorban áthajlás van, azonkívül a dús jelzőbokor révén szintagmatikus alárendeltség figyelhető meg. Emiatt az alárendelés miatt egybetartozónak érezzük az első két sort, olvasva teljesen egynek hat, s mivel egybe mondjuk ki, nem lassul a vers tempója.

A jelzők halmozása nemcsak erőteljes stílushatást eredményez, hanem hangulatilag is fontos szerepe van. Ezek a jelzők ugyanis, a „zordon” és a „vadregényes” a romantika tájeszményét fejezik ki. Korabeli divatos útirajzokban is szívesen használták ezeket a szavakat, mindig dicsérő, magasztaló jelentésben.

Petőfi ezt a jelentést visszájára fordítja: nála a „zordon” és a „vadregényes” szó nem pozitív értelemben szerepel, ezt a „mit nekem” elég jól érzékelteti.

Pedig a költő maga is elismeri, hogy csodálattal adózik a fenséges hegyvidéki tájnak, de kereken megmondja, hogy nem szereti azt:

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Itt érezhetően lágyul egy kicsit Petőfi hangja, igyekszik elvenni az élét a provokatív kezdő soroknak. Nem meggyőzni akarja az olvasót, hogy az alföld szebb, mint a hegyvidék: tisztában van a Kárpátok értékeivel, s megérti, ha mások számára a hegyvidék zord fensége, titokzatos vadregényessége a vonzó, csak épp ő személy szerint nem azt szereti.

S miért nem szereti a Kárpátokat? Mert „képzetem hegyvölgyedet nem járja”, azaz nem ragadja meg a fantáziáját a hegyvidék.

Elég fura vallomás ez, egyrészt mert a romantika korában vagyunk, így meglehetősen szokatlan, hogy egy költő elutasítja a mindenki más által kedvelt, divatos hegyvidék-kultuszt, másrészt mert Petőfi büszke volt páratlan képzelőerejére (erről a Képzetem című verse is tanúskodik), s nehezen elképzelhető, hogy ő ne tudjon elképzelni valamit…

Kijelentését akkor értjük meg, amikor továbbolvasva a verset, a következő strófából kiderül, hogy:

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;

Most értjük meg a költő magatartásának érzelmi hátterét: ő az alföldön érzi magát otthon. (Az „Ott vagyok honn” egy régies kifejezés, ami azt jelenti: ott vagyok otthon, ott érzem magamat otthon.)

Ennek oka az is, amit korábban már említettem, hogy Petőfi alkati rokonságot érzékelt önmaga és a sík táj között: mintha saját jellemének egyenességét szimbolizálná a görbület nélküli síkság képe. Erről Én című versében írt, Az alföldben pedig egy lépéssel továbbmegy, és szembeállítja egymással a Kárpátokat és az alföldet, s a Kárpátokkal szemben az alföldet emeli fel mint szeretett tájat.

A vadregényes hegyvidékről az alföldre érkezve úgy érzi magát, mint aki „börtönéből szabadult”, mivel a tengersík vidék lehetővé teszi a tekintet (és a lélek) szabad szárnyalását, messzire el lehet látni rajta, a tekintet nem ütközik akadályokba, így megszűnik az ember minden korlátozottság-érzése.

Míg a Kárpátok koszorújának zordon fensége a bezártság érzetét kelti, addig az alföld végtelensége a szabadság képzetével kapcsolódik össze.

A mű logikailag erre az első két strófában kifejtett alapellentétre épül, amelyben a költő elutasítja a Kárpátok fenséges hegyvonulatait, melyekkel szemben a róna végtelen sík területeit vállalja fel és dicséri. Ez a szembeállítás szerkezetileg élezi ki a verset, amelyet a kezdő hang éles tónusa már eleve ütőssé tesz

Figyeljünk fel az „ott” határozószóra, mivel ez árulja el, hogy Petőfi a vers írásakor nem tartózkodik az alföldön (ha jelen lenne a helyszínen, akkor az „itt” szót használná). Ezt a szót a költő meg is ismétli, ami a hangsúlyozás, nyomatékosítás eszköze.

Nagyon fontos a következő sorban rejtőző teljes metafora:

Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Petőfi tehát egy magasba emelkedő sas képével azonosul. (Figyelem, a „sas” szó nem jelző, hanem állítmány: a költő börtönéből szabadult sasnak érzi lelkét, ha az alföldi tájat látja.)

A sas-metafora a romantika egyik legismertebb motívuma, amely a szabadságvágyon kívül még sok minden mást is kifejezett, pl. arisztokratikus fenséget, végtelen magasságot, az élet kicsinyességeitől való merész elszakadást, stb.

Petőfi nem most használja először a sas-motívumot, de korai verseiben még a dolgokon való felülemelkedést fejezte ki vele.

Költészetében sokféle jelentést hordoz a sas, pl. kifejezheti a jellem fenségét (Három madár című versében szerelmese lelkét azonosítja a sas képével), a Júlia-versekben saját szerelmi érzését nevezi sasnak, amely vagy égbe emeli, vagy karmával szétszaggatja a szívét (Szerelmes vagyok én).

Az elhagyott zászló című versében a sas az állhatatlanságot jelképező vándormadarakkal szemben a hűség jelképe. De megtalálható a sas-szimbólum Az apostolban is: Szilveszter tekintete elvész a végtelenben mint „felhők között a sas”.

Az alföld sas-motívuma természetesen a szabadságvágy kifejezője. Persze, ez a szabadságmotívum még nem politikai fogalom, hiszen még csak 1844-ben vagyunk, amikor Petőfi költői szótárában még alig szerepelt a szabadság politikai fogalomként.

Ez a szabadság tehát nem ugyanazt a szabadságot jelenti, amit hazafias verseiben később a rab népeknek követel majd Petőfi. Ez a szabadságvágy még csupán a bezártság érzésétől való irtózás. A költő ugyanis szinte klausztrofóbiásan iszonyodott minden korláttól, főleg az olyan korlátoktól, amelyek nem engedik kibontakozni az ember személyiségét.

Erre 1847-ben írt Első esküm című verséből derül fény, amelyben elmeséli egy fiatalkori élményét. Aszódi diákként házigazdája egyszer rázárta az ajtót, hogy a serdülő fiú ne tudjon elmenni a vándorszínészekkel. Ez a bezártságélmény sokáig kísértette Petőfit, s ekkor esküdött meg, hogy egész életében a zsarnokság ellen fog harcolni.

Később A munkácsi várban című versében is bevallja, hogy inkább a halált választaná, mint a rabságot: a vérpadra bátran lépne fel, de a börtöntől fél. (E tekintetben kegyes volt hozzá a sors: neki nem kellett raboskodnia, mint a szintén forradalmi verseket alkotó költő-elődjének, Batsányi Jánosnak.)

A vers felvezető képsora tehát nem más, mint egy lírai vallomás, amelyben a költő a puszta, a róna iránti szeretetét ecseteli. Ezeknek a kezdő strófáknak a szuggesztív, személyes hangja megy át egy remek lírai tájjellemzésbe a 3. versszakban.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!