Petőfi Sándor: Az alföld (elemzés)
A vers műfaja, Petőfi tájleírásának jellemzői
Az alföld műfaja tájleíró költemény, de közel áll a hangulatlírához is. Petőfi első tájleíró költeménye, de már ez is mestermű.
Jól megfigyelhető rajta az, hogy mi teszi a tájleíró verset verssé, azaz miben különbözik egy földrajzi jellegű tájismertető leírástól. Ugyanis a leírt táj halott maradna, ha a költő szeretete és lírai előadásmódja nem lehelne belé életet. Eleven élet lüktet az egész versben, és végig sugárzik belőle Petőfi szeretete, gyönyörködése a tájban.
Mindenekelőtt attól olyan lírai, hogy rengeteg személyes érzelem van benne. A költő egyrészt szereti, a szülőföld jogán is közel érzi magához az alföldet, másrészt szép tájnak is látja, élvezi minden apró részlet megfigyelését, sőt, lélekben rokonának érzi a rónát.
Kiderül, hogy Petőfi úgy érzi, az ő egyéniségét fejezi ki ez a táj: végtelenségével a szabadságvágyát, laposságával, sík voltával jellemének egyenességét szimbolizálja. Már 1843-as Én című versében azt írta: „Mint a róna, hol születtem, / Lelkem útja tetteimben egyenes!”
A róna tehát a költő morális tulajdonságait hordozza, de nemcsak azt. Petőfi indulatos, temperamentumos, korlátokat nem tűrő lelkülete valamiképpen összhangra talált ezzel a tájjal. Az alföld nem statikus, érzelmes, a puhaság képzetét keltő táj, hanem a szilaj erő, a dinamizmus, a robogás földje, amit legjobban a pusztán nyargaló ménesek képe érzékeltet.
Petőfi később, 1845-ben A csárda romjai című versében a pusztát a szabadság szimbólumaként énekelte meg: „Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe, / És, szabadság, te vagy lelkem istensége”.
Az alföld nagy része nem más, mint leírás, amivel tulajdonképpen a tárgyias líra követelményeinek tesz eleget. Petőfi tájleírása logikus, sorrendje világos, a részletek reálisak, pontosak, hitelesek, valódiak. Látszik, hogy a költő jól ismerte a vidék élővilágát, amelynek minden részletét megfigyelte, s érződik a megfigyelés élményszerűsége is, Petőfi igazi élvezettel festi meg a tájat.
A Kiskunság című vershez hasonlóan a költő csak gondolatban utazik a tájra, amelyet leír, de míg a Kiskunság urbánusságot hirdet, addig Az alföld versvilága a természethez „húz”, és az egyszerű emberekkel való lelki rokonságot deklarálja.
Az alföldben a költő magasan a táj fölött lebegve nézi a vidéket, de csak a róna határáig szárnyal el, addig, amíg az első város templomának tornyát meg nem pillantja. Tehát az emberi civilizációtól távol eső vidéket veszi szemügyre. Emberi lény csak a tájhoz hozzátartozó – „bennszülött” – csikós és betyár alakjában jelenik meg.
A mű egyik híres elemzője, Horváth János egyenesen „ember nélküli tájról” beszélt: szerinte Petőfi az alföldet az emberek világán kívül eső külön világként mutatja be. Ez azért nem teljesen így van. Szappanos Balázs mutatott rá, hogy a Petőfi által ábrázolt tájban az ember valamilyen módon szüntelenül jelen van.
A csikós és a betyár ottlétét közvetlenül, testi valójában is érzékeljük, de közvetve ott kell lennie a gulyásnak is (a gulyát is őrzi valaki), ott kell lennie a szántóvető parasztembernek (a búzát is elvetette valaki), a tanyaházakban is laknak valakik, a csárdába is járnak valakik, a gyümölcsfákat is elültette, felnevelte valaki stb. Sok olyan dolog jelenik meg a versben, amely gondoskodó kezeket feltételez.
Élnek tehát emberek az ábrázolt tájon, ha elszórtan is: ott, ahol már templomtorony van, tehát ahol falvakba vagy városokba tömörülve élnek az emberek, a költő tekintete megáll. Ebben a versben Petőfi nem a városok vagy falvak, hanem a puszta és a pusztán levő tanyavilág életét mutatja be.
A költő nem csupán a táj egy részletét, hanem az egész alföldet ábrázolja, gyakorlatilag az alföldet írja le, lírai tablót készít róla.
Az alföldet általában jellemző mozzanatokat festi meg s ezzel lényegében az alföld tipikus képét tárja elénk. A lírai típusalkotás máshogy történik, mint a prózai ábrázolás: a versben az általános, jellemző vonások egyénítése eleve adva van a lírai én felfogásában, attitűdjében. Elvégre a költészetben mindig egy adott szubjektum, egy egyéniség formálja versbe az élményeit.
Ebben a versben Petőfi lírai énje, sajátos hangja, érzelemvilága teszi egyedivé az alföld általánosan jellemző vonásait, amelyeket ábrázol. Ez a lírai egyénítés (amely nélkül nem lehetséges tipizálni) végigvonul az egész költeményen. Hozzátartozik a hegy-róna ellentét, a sajátos perspektívakezelés és a részletek alapos megfigyelése és realisztikus megjelenítése is.
Tehát Petőfi szubjektív lírai attitűdje teszi egyedivé az alföld objektív leírását, s a realisztikus tájleírásban tükröződik a költő egyénisége is. Petőfi belülről látja és láttatja annak a tájnak szépségeit, amely számára természetes közeg (míg a Kárpátok neki csupán tájkülönlegesség, addig az alföld az otthona).
A vers legvégén nyíltan meg is vallja az alföldi táj iránti szeretetét, amely egyébként is kiérezhető a költemény minden sorából.
A szülőföld szeretete egyébként – mint lokálpatriotizmus – része a hazaszeretetnek, bár ebben a versben a hazaszeretet még csak a szűkebben vett otthoni tájra vonatkozik és nem politikai fogalom.
Az alföld költői eszközei, hangulata, verselése
Érdekes, hogy a versben gyakorlatilag nincs egy eredeti hasonlat vagy fordulat sem, mégis nagyon erőteljes. A remek költeményt alaposabban szemügyre véve meglepve veszi észre az olvasó, hogy Petőfi szinte egyet sem használ azokból a költői eszközökből, amelyekkel hagyományosan a költők díszíteni szokták verseiket.
Az alföld majdhogynem eszköztelen, stílusában – a meghatározó szerepű megszemélyesítések sorát kivéve – csak egyetlen hasonlat bukkan fel („mint halvány ködoszlop”), más képet alig-alig találunk.
Petőfi fő kifejezőeszközei a hangok, mozgások hangfestő-és hangutánzó szavakkal (pl. „kolompol”) való érzékeltetése, valamint találunk egy metaforát (sas-metafora), ismétléseket („ott”, „itt” határozószavak) és alliterációt („visító vércse”) is.
Költői jelzői is realisztikusak, pátosz nélküliek, mondhatni prózaiak („nyargaló”, „lágy”, „kalászos”, „visító”, „bús” stb.). Tény, hogy jól illenek a megverselt témához, de dísztelenek.
A mondatok nagy része egyszerű kijelentő mondat, csupán két felkiáltást találunk. Az összetett mondatok többnyire mellérendelőek.
Mindez azt mutatja, hogy Petőfi az egyszerűség tökélyével tudott művészi lenni. Egy új ízlést, új stílust hozott a magyar irodalomba, a lírai realizmust.
A mű hangulatát kedves derű jellemzi. Az egészből sugárzik a világ és ember létezése fölött érzett hatalmas öröm, a túláradó világszeretet. Petőfi valósággal magához ölelné a tájat, amelyről nagyon bensőséges hangon beszél: majdnem úgy, mintha önmagáról írna, olyan közvetlenséggel, őszinteséggel és meghittséggel.
Az alföld verselése ütemhangsúlyos, háromütemű tíz szótagos, félrímes sorokat látunk benne. A négysoros strófákban csupa asszonáncot találunk.
Zeneileg ugyanazt a – népdalból eredeztethető – formát találhatjuk meg benne, mint a Dalaim című versben:
Lenn az alföld / tengersík vi- / dékin 4, 4, 2
Ott vagyok honn, / ott az én vi- / lágom; 4, 4, 2
Börtönéből / szabadúlt sas / lelkem, 4, 4, 2
Ha a rónák / végtelenjét / látom. 4, 4, 2
A versnek van időmértékes metruma is: a magyar nyelv hangsúlytörvényeihez jól idomuló trocheus versláb az uralkodó benne, de a trocheusi ritmus meg-megdöccen, s néhol úgy érezzük, meg is szűnik az időmértékesség. Igazából a hármas ütemű magyaros verselés a meghatározó.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
Nagyon gratulálok hozzád