A 10. versszakban ugyanazt a pontot figyeljük, amit az előzőben, csak most az aljnövényzet leírása következik:

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Az árvalányhaj gyepes fűféle, síksági homoki növény. Jelzője azért a „bús”, mert ez a szó fejezi ki legjobban a növény alakját a köznyelvben (ugyanúgy, mint a szomorúfűz esetében). Kicsit lehajló, lekonyuló formája van.

A szamárkenyér pedig szúrós levelű, kék virágú gyomnövény (a kék virág kiemelése színképzetet kelt). A szamárkenyér hűs tövénél pihennek meg a tarka gyíkok. A „hűs” szó a „déli nap hevének” ellentéteként szerepel, az ellentét ébreszt némi feszültséget, a tarka gyíkok viszont terepszínűek, így belesimulnak természetes környezetükbe.

Tehát a térredukció folytatódik, egyre kisebb dolgokat látunk. A vers megörökíti, hogy a meleg elől a kicsike növények tövébe még kisebb állatok menekülnek…

Petőfi számára a legapróbb élőlények is a táj díszére válnak. Ez a strófa is a költő gyönyörködését, szeretetét érezteti velünk, ahogy megcsodáljuk a lábunk alatt tenyésző növény-és állatvilágot, amit máskor észre sem veszünk.

Illyés Gyula szerint Petőfi egy „himnusz lendületével” és csodálatos érzékletességgel tár elénk mindent: a kutat, a gulyát, a ménest, a tanyát, a csárdát, a homoki gazt, a vércsét stb. Az egyszerű tárgyakat és jelenségeket megnevező szavak mögött hatalmas öröm izzik, persze lecsavarva, de épp ezért végig egyforma erővel.

Petőfi mindent a maga realitásában, a maga egyszerűségében, természetességében, szinte apró életképek formájában tár elénk.

A 11. versszakban a költő egy hirtelen átváltással a távolba irányítja tekintetét, egészen a látóhatár pereméig:

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –

A költő ismét végigtekint a tájon, ameddig a szem ellát, a horizont széléig, ahol gyümölcsfák kéklenek, s egy templomtorony körvonalai sejlenek a távolban.

Tehát ismét távlatot kap a szem, de ez nem azonos azzal a madártávlattal, amelyből a vers elején, a 3. strófában szemléltük az alföldet. Most jóval alacsonyabbról, a földön álló ember perspektívájából nézünk szét.

Ebből az alacsonyra szabott perspektívából a szemünk bizonytalanul látja a térviszonyokat, ezért a korábban élesen kirajzolódó kontúrok elmosódnak, és a költő csupán a „messze” szóval érzékelteti a távolságot. Az „ég a földet éri” képzetével tulajdonképpen le is zárja a horizontot.

A vers itt sejtelmessé is válik, minthogy a „homályból” néz a gyümölcsfák orma (újabb megszemélyesítés!). Az a benyomásunk támad, mintha a fény is kevesebb lenne, mintha esteledne (lehet, hogy az idő is továbbhaladt közben).

A gyümölcsfák természetesen nem kékek, hanem zöldek, csak a távolság, a közbeékelődő levegőréteg hatására látszanak kéknek.

A második két sorban levő hasonlat jelzi, hogy egy-egy távoli város templomtornya „halvány ködoszlop”-ként tűnik fel a látóhatár peremén. Inkább csak sejtjük, mint látjuk, hogy ott vannak azok a tornyok.

Ég és föld, a homályból földerengő kék gyümölcsfák és a halvány ködoszlopként sejlő távoli templomtorony kellemes harmóniában olvad egybe. A versszakot gondolatjel zárja le, ami pillanatnyi tűnődést jelez. Itt tehát meg kell állnunk: a költő lélegzetvételnyi szünetet tart, mielőtt az utolsó versszakban nyíltan vallana érzéseiről.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!