Az árvízélmény szimbolikája

A Tisza értelmezői többnyire két véglet között hányódnak: vannak elemzők (pl. Horváth János), akik egyedül a tájfestő elemek precizitása miatt méltatják a verset, és vannak olyan elemzők is (pl. Ascher Oszkár, Nemes Nagy Ágnes, Kecskés András), akik eszmei mondanivalót látnak benne, mondván, hogy az árvíz a nép majdani forradalmának figyelmeztető jele…

Valójában mindkét csoportnak igaza van részben. A Tisza valóban tájvers, de nem csupán az: több minőségi átalakuláson megy át az első és az utolsó versszak között. Egyre inkább eltávolodik a tájvers-jellegtől, az illusztrálás funkciójától, és – Szeli István szavaival – „autonóm esztétikai jelenséggé” alakul át.

Miért nem túlzás azt mondani, hogy a vadul megáradt Tisza képe megidézi a forradalom képét is? Egyrészt azért, mert A Tisza című vers 1847 elején íródott, körülbelül akkor, amikor A nép nevében és Petőfi több más nagy politikai verse (Magyar vagyok, A magyar ifjakhoz stb.).

A nép nevében az a vers, amelyben a költő azt mondja: „Még kér a nép: most adjatok neki! / Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, / Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?!” Akárcsak a Tisza…

Másrészt azért, mert A Tisza eszmei mondanivalója több a természet dicséreténél. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Petőfi szerette volna megénekelni a természet nagyságát, szépségét, lenyűgöző hatását, és egyszersmind félelmetes, vad erejét is. Ennél ő többet akar mondani nekünk.

Arról van szó, hogy a kétfajta Tisza-élmény (a szelíd folyó és a vad árvíz élményének) egyetlen versben való megörökítésével Petőfi azt akarta mondani: a csendes, gondtalan, mozdulatlan szépségű táj a változatlanság illúzióját kelti bennünk, pedig ez a táj hirtelen változásokra képes. Egyik pillanatról a másikra rá kell ébrednünk, hogy félelmetes erejű, hatalmas változás van folyamatban.

Ez pedig már politika a javából… Ugyanezt mondja el az Ítélet című versében, csak más szavakkal: „A mostani béke csak ama sircsend, / mely villámok után a földrendítő mennydörgést szokta előzni”.

A szelíd, nyugodt Tisza csendje tehát valójában vihar előtti csend… Valójában a nép az, amely „zúgva, bőgve töri át a gátot”, ha nem adják meg neki, amit akar. Aki jól ismeri Petőfi verseit, tudja, hogy annyira gyűlölte a zsarnokságot, hogy szinte minden természeti kép az ember, a nép sorsát idéző gondolatot ébresztett benne.

Így a hosszú ideig csöndes, de aztán felbőszülő Tisza képével is azt akarta jelezni, hogy a nép sokáig tűrt szótlanul, de végül fegyvert ragad, hogy kivívja szabadságát.

Más tájverseiben is sugall Petőfi ilyen gondolatokat, pl.: „Mint elűzött király országa széléről / visszapillant a nap az ég pereméről / s mire elér szeme a túlsó határra / leesik fejéről véres koronája…” (A puszta télen).

A király és a hóhér című, 1848-ban írt versében pedig azzal érzékelteti a nép erejét, hogy úgy tépi el a nép a láncot, mint ahogy a folyó szakítja át a gátot.

Ez tehát A Tisza legfőbb mondanivalója. Újból és újból azt látjuk, Petőfi hogyan fonódik minden gondolatával a szabadságba, minden érzésével a népbe.

Az sem véletlen, hogy egy rossz szót nem mond a láncát letépő (a láncletépés is félreérthetetlen jelkép), tanyákat leromboló, a termést tönkretevő Tiszáról. Nem rója meg, még a sorok között sem érezhető semmi ilyesmi. Nem rója meg, mert Petőfi nem a romboló elkeseredés, hanem a gátat áttörő, boldog szabadság folyóját látja a megáradt Tiszában.

A tomboló Tisza épp a tombolása közben boldog, ez lélektanilag érezhető a versből, a düh boldogsága zárja le a verset. Ebben az értelemben A Tisza önarcképszerű mű, hiszen Petőfi saját világrázó indulatát írta ki benne.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!