A Tisza-élmény időbelisége

Ascher Oszkár, a 20. század első felének kitűnő előadóművésze, Kossuth-díjas színész írta az 1960-as években Minden versek titkai című könyvében, hogy A Tisza szavalásakor a versmondók el szoktak követni egy hibát: úgy adják elő a verset, mintha az egész Tisza-élmény friss élmény volna.

Pedig a költő nem véletlenül használ múlt időt. Petőfi sok nap elteltével visszaemlékezve írta meg a verset, tehát az árvíz-részt nem szabad úgy előadni, mintha most történne, vagyis izgatottan, azzal a szörnyülködéssel, mint amikor valakit frissen ér egy negatív élmény.

Úgy kell előadni, mint olyan élményt, amire hosszabb idő elteltével emlékszünk vissza, így az már nem kavar fel minket. Vagyis egy nyugodtabb lelkiállapotot kell érzékeltetni.

És arról sem szabad megfeledkezni, hogy amikor a költő a verset írja, akkor ő már pontosan tudja, hogy a csendes szépségű, szelíd Tisza-kép után a vad áradat képe következik! A természet szépségét dicsérő strófák írásakor is ott lappang a tudatában, hogy mi következett azután.

Mert mi történik tulajdonképpen a versben? A költő a Tisza partján áll, hosszan, mozdulatlanul. Szeme beissza a táj minden részletét, élvezi szépségét. Aztán beesteledik, s a költő lassan elindul – többször visszanézve – a tanya felé, ahol csendes beszélgetést folytat társaival.

Petőfi elmeséli a többieknek, hogy milyen felejthetetlen élmény volt számára a Tisza partján sétálni, mire a társak megszólják a Tiszát, mindenféle rosszat mondanak róla. Petőfi könnyelműen kijelenti, hogy pedig a Tisza a föld legjámborabb folyója. Ezután hazatér, szinte meg is feledkezik az egészről, bár a csodálatos alkony emléke még napokig visszatér a gondolataiba.

Aztán egy reggel arra riad fel félálomból, hogy vészharang zúg, és amikor kinéz, félelmetes, addig elképzelhetetlen dolgot lát: piszkos, vad, hömpölygő, parttalan áradat zúdul végig a tájon, háztetőket, bútorokat ragad magával, s az emberek a házaik legmagasabb pontján kuporognak segítségért kiabálva. Maga a költő is menekülni kényszerül.

Rá sem ismer a Tiszára: hiába próbálja ebbe a megdühödött, vad, zúgó áradatba belelátni a múltkori mosolygós, csendes Tisza-parti tájat, az nincs sehol. Két nagy, ellentétes élmény éri tehát: az egyik a szelíd, a másik a haragos Tisza élménye.

Napok, hetek telnek el. A költő élete visszatér a megszokott kerékvágásba, már Pesten dolgozik, a szabadságharcok és a Dózsa-felkelés történetét olvassa, amikor kísérteni kezdi a Tiszával kapcsolatos kettős élmény, ami újra és újra eszébe jut.

A két kép, Dózsa parasztfelkelőinek dühödt serege és a vad, zúgva-bőgve száguldó Tisza képe egymásba játszik… És itt, ezen a ponton ül le megírni a verset.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!