Az elemzés vázlata

● Bevezetés
● A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
● A vers keletkezésének körülményei
● A Tisza-élmény időbelisége
● Az árvízélmény szimbolikája
● A vers műfaja, verselése
● A vers szerkezete
● A vers költői eszközei
● A csend és a hangerő verse

A Tisza azok közé a versek közé tartozik, amelyeket minden magyar kisgyerek ismer, legtöbbünknek kívülről is meg kellett tanulni, mindenki ezerszer hallotta, megszokta, így nehéz róla úgy beszélni, hogy újonnan fedezhessük fel nagyszerűségét, ahelyett, hogy unalom és közöny övezné.

Pedig a vers megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, mert A Tisza nemcsak közismert, közérthető, közkedvelt, egyszerű és szép vers, hanem emberi életünk lényegébe, mélységeibe bevilágító, megrázó és megdöbbentő nagy vers! Nézzük!

A Tisza

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

A mű címe egy adott, ma is létező folyó neve, s ennek a folyónak természeti valóságát Petőfi teljes hűséggel mutatja be. Ebből máris tudjuk, hogy igazi tájverssel van dolgunk, ugyanakkor A Tisza több, mint tájvers.

Figyeljük meg, hogy mennyire emberi arculata van ennek a folyónak! Nem egy lelkes, kitűnő helyismerettel rendelkező „idegenvezető” beszél hozzánk a versből, hanem olyasvalaki, aki jól ismeri az emberi lelket, az emberi természet szélsőségeit, az emberi élet, az emberi társadalom feszültségeit és robbanásait. Ez a vers valójában nem egy folyóról, hanem rólunk, emberekről szól!

Természetesen ez nem a legfelső rétege a versnek: ennek megérzéséhez a mélyére kell hatolni. Amit első pillantásra megértünk, az a tájvers-jelleg: hiszen a természet leírása uralja a mű szövegét. Ugyanakkor a természeti képsor a költő élményeiből, hangulataiból formálódik ki, s rajta keresztül mindannyiunk érzelemvilágának hullámzásaiból, saját ellentétes lelkiállapotainkból áll össze.

Ezekben az emberi kontrasztokban, feszültségekben kimondatlanul, de épp ezért hatásosan és sokatmondóan társadalmi, eszmei, politikai erők feszülnek.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!