A „Hóval söpörték be a szelek az utat” igazából amolyan átvezető sor, amely már kivisz minket a szabadba, így nem lepődünk meg, hogy a 7. versszakban ismét kint vagyunk, és azt látjuk, hogy míg bent minden csöndes és alszik, addig kint annál elevenebbek a természet erői: egy féktelen, romantikus képekben megelevenített viharnak lehetünk tanúi.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Itt a tomboló elemek harcát ábrázolja a költő. A pusztai szelek és viharok dühöngését megjelenítő kép csupa elevenség, mozgás és lendület, szemben az előző versszakok békés és nyugodt képeivel.

Petőfi a felsorolás, az ellentétezés („fönt”-„alant”), a dinamizmust, mozgalmasságot kifejező igék („kavarog”, „nyargal”, „szikrázik”, „szemközt jő”) segítségével érzékelteti a szelek tombolását, amit egyébként meglehetősen élvez is: ezt onnan tudjuk, hogy a mindenfelől kavargó szeleket mint birkózó, vidám fickókat jeleníti meg. (Végig azt látjuk, hogy a téli puszta ábrázolása reális, ugyanakkor kiérződik belőle a költőnek a táj iránti szeretete.)

Egy ellentétet (hó-tűz) tartalmazó hasonlattal, melyben a havat tűzkőhöz hasonlítja („Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő”), a téli tájban látható fényélményt csillantja elénk.

Egyébként inkább megszemélyesítéseket, mint hasonlatokat tartalmaz ez a strófa: a viharfiókákat emberi érzésekkel, indulatokkal ruházza fel a költő. Ez nemcsak hangulatilag teszi a verset hatásossá, hanem költői megjelenítési technikaként nagyon előremutató is (szinte már József Attila „emberiesített” tájait idézi).

Eddig azokban a strófákban, amelyek a kinti világot mutatták be, a rövidlátó öregemberként közel hajoló nap szemszögéből néztük a tájat, vagyis alacsonyról, de felülről. Most a tájból fölfelé nézve, alulról figyeljük az elemek tombolását.

Ez a nézőpontváltás azt érzékelteti velünk, hogy az ember nem a mindenség ura, az ember eltörpül a természet zabolátlan erőihez képest. Kis szobából vagy istállóból kifelé és felfelé nézve, kiszolgáltatottan és várakozóan figyeli a kint tomboló vihart. Az „uralkodnak” szó is arra utal, hogy jelenleg a szelek a puszta urai, nem az ember.

A költemény hangvétele a 8. strófában komorodik el:

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,

A vihar csak alkonyatkor csillapodik le, és ezzel a térviszonyok után az időviszonyok is bekerülnek a versbe. Érzékelhető az időbeli előrehaladás, hiszen az ökrök itatása estefelé történt meg, a ködök pedig alkonyat felé ülnek el.

A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,

Az elemek megszemélyesítése is folytatódik: a viharok elfáradnak, ezért elülnek. Az alkonyi ködök szürke foltjai elhomályosítják a képet, ezért a betyár alakját csak félig látjuk: lóháton ülő ember sziluettjeként.

Figyeljünk fel az újabb perspektívaváltásra! Eddig ugyebár felülnézetről, teljes közelítésről, majd alulnézetről volt szó. Most oldalnézet következik: a betyár alakját már a földön álló ember szemszögéből látjuk.

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…

A puszta valóságához a 19. században a betyár alakja is hozzátartozott. A három ponttal való mondatzárás és a strófa utolsó sora drámaiságot sugall:

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

A helyviszonyokat jelölő határozók érzékeltetik, hogy a betyárt fentről és lentről, elölről és hátulról is veszély fenyegeti. Mind a természet, a vad táj, mind a társadalom ellenséges közeg a betyárnak.

Azoknak az élőlényeknek, amelyek eddig szerepeltek a versben, valamilyen ember alkotta épület menedéket nyújtott a tél viszontagságai elől, a betyár azonban kint van a szabadban az ítéletidőben is, fedél nélkül, védtelenül. Nemcsak a vadak és a hideg fenyegetik az életét, hanem a törvény elől is menekülnie kell, ki van rekesztve a társadalomból.

A két állat, a farkas és a holló a betyár gyilkos foglalkozásának állatszimbólumai, de tragikus sorsának jelképei is (mert a betyárt a pandúrok üldözik és pályafutása végén akasztófa vár rá).

A mondatból hiányzik az állítmány, ami által a mondat tömörebb és drámaibb hatású. És az is érződik, hogy a betyár fenyegetettsége, veszélyeztetettsége folyamatos és állandó, nincs időhöz kötve.

Az ábrázolásmódból kiérezhető az is, hogy Petőfi rokonszenvezik ezzel a számkivetett betyárral.

Az utolsó rímpárban („a ló”-„holló”) van egy csúnya döccenés, de erről nem Petőfi tehet, hanem a nyelvfejlődés (Petőfi idején az „a’ ló” még „alló”-nak hangzott). 

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!