Részletező realizmussal írja le a magabiztos, nyugodt mozdulatokat a vers mértani középpontját adó 5. versszakban is, amelyben fontos szerep jut az apró megfigyeléseknek:

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

Itt áll meg a képmozgás, valóságos nagyságban és időben láttatja Petőfi az egész versben az egyetlen pontosan megfigyelhető emberi tevékenységet: azt, ahogy a béres pipára gyújt. A kínos aprólékossággal részletezett művelet jól érzékelteti, hogy milyen ólmos lassúsággal halad az idő.

Az életképi hatást az alföldi tájnyelvi szavak (pl. „nagyjábul”, „csizmaszárábul”) megerősítik. A tájnyelvi jelleget a toldalékok adják (lehetne „nagyjából” is, de Petőfi szándékosan a „-bul” ragot használja, mert az jobban visszaadja az alföldi dialektus nyerseségét, darabosságát).

Azt is láthatjuk, hogy ezek ragrímek (nagyjábul-csizmaszárábul), használatukkal a költő a megfelelő hangulatot akarta megteremteni. A hangulat miatt indokolt az amúgy elég igénytelen „leveszi-küszöbre teszi” ragrímpár használata is (a kissé bárgyú egybehangzás eltüntetése céljából tett Petőfi áthajlást a két sor közé).

A részletezett mozdulatok, az ismétlődő mozgást kifejező szóalakok („oda-odanéz”), a hangulatfestés (pl. „lomhán”) mind-mind a nyugalmas élet hatását keltik.  

A részletező leírás segít hozzá, hogy az olvasó felfedezze a pipára gyújtás műveletében rejlő jelképességet: a kimódolt lassúság ugyanis egyfajta ősi életbölcsességet is érzékeltet.

Több elemző, így Szappanos Balázs és Seres József is párhuzamot von a pipára gyújtó béres és Illyés Gyula Puszták népe című művének Róka bácsija között, akinek hasonló komótos-magakímélő mozdulataiban nyilatkozik meg, hogyan őrzi meg munkabírását és életerejét az évszázadokon át kihasznált és agyondolgoztatott szegény nép.

Seres József szerint a világtól, civilizációtól elzártan élő béres lomha pipázásában valami faragatlanság, esetlenség is van. Most éppen ráér, mert mit is csinálhatna a hóval betakart pusztán? Semmi dolga, ezért pipázik, de még ez a semmittevés is valahogy kötött: eszébe sem jut, hogy mással is tölthetné az időt, ez pedig már szolga voltának következménye. Ily módon Petőfi együttérzése és forradalomvárása is megnyilatkozik a pipára gyújtás részletes leírásában.

Ezután a kép újra távolodik, és visszakerülünk a konkrét mozzanat megfigyelése után az általánosság szférájába: a következő versszak egy csárdát mutat be, de nem egy adott, konkrét csárdát látunk, hanem általánosságban kapunk hírt a néma csárdákról, amelyek szintén téli álmot alszanak a csaplárral és a csaplárnéval együtt.

Itt, a 6. strófában a csárdát ábrázoló képet a „de” szóval vezeti be Petőfi, és rögtön a csendet, a kihaltságot nyomatékosítja:

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

A csárda életében a hangosság, a zaj, a lárma lenne a természetes, de most nem a megszokott módon zajlik itt az élet, hanem csak pislákol. A költő azonban erről is bizonyos évődéssel beszél, bár a strófa utolsó sorai már érzékeltetik a világtól való elzártságot, azt, hogy most senki nem tér be a csárdába. Itt található a vers első mozgalmasságot érzékeltető igéje, a „söpörték”, mintegy jelezve, hogy innentől megmozdul a tabló.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!