A 3. strófa térélménnyel ajándékoz meg minket: a látómező ismét tágra nyílik, és egy nagytotálban mutatott kép jelenik meg az olvasó lelki szemei előtt (a kifejezés filmes műszó, ami persze még nem létezett Petőfi korában, de a költő különös láttatóképessége miatt indokolt a használata):

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

Ez a hasonlat a befagyott tenger képét idézi elénk a maga hidegségével, élettelenségével, de érződik benne valami a végtelenség fenségéből is.

A következő hasonlat, mely az alacsonyan járó téli napot fáradt madárhoz hasonlítja, majd a napot rövidlátó öregemberrel azonosító metafora a költő megértését tükrözi a fáradtság, a megfogyatkozott életerő természetes volta miatt:

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Nem véletlenül tűnik fel itt a nap-hasonlat: azért volt szükség rá, hogy nézőpontot válthassunk. Ez a hasonlat ugyanis távlatot ad: míg Az alföldben a felhőkig emelkedő sas perspektívájából láttuk a tájat, itt a „fáradt madár”-ként alant röpülő nap jóval alacsonyabb nézőpontját foglaljuk el. Itt tehát eleve kisebb a látószög, eleve szűkebb a tekintet, mint Az alföld című versben.

Sőt, Petőfi még ennél is lejjebb hoz minket a téli tájhoz: a következő képben a nap rövidlátó öregemberként jelenik meg, akinek közelebb kell hajolnia a látványhoz (ez a kép nem új Petőfi költészetében: már a Felhők-ciklusban is hasonlította a napot öregemberhez).

Külön tanulmányt lehetne írni arról, hogyan játszik Petőfi verseiben a nap képével: hasonlítja piros paprikához, kitüntetéshez a vén obsitos katona mentéjén, még borissza papucsférjhez is. De minden hasonlatában, metaforájában van egy közös vonás: a nap esendő, emberi, nincs benne semmi felséges, egyáltalán nem úgy van ábrázolva, mint a mennybolt uralkodója. Petőfi még a természetábrázolásban is köztársaságpárti…

A strófa utolsó sora („Így sem igen sokat lát a pusztaságon”) már jelzi az átlépést a következő kompozíciós egységbe, ahol ezt a szűk, alacsony perspektívát elemeire bontja a költő.

A vers következő egységében (4-6. versszak) tehát mintegy a nap tekintetét követve mutatja be a puszta jellegzetes épületeit: a tanyákat, a csárdát, a halászkunyhót, a csőszházat.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Kiderül, mi okozza a hangképzetek hiányát: a halászkunyhó és a csőszház is lakatlan. Csak a tanyák adják némi jelét az életnek, de ott is begubózottan várják a tavaszt állatok és emberek egyaránt.

A leírt látvány nem gazdag, de érzékelteti, hogy a tanyákon a maga természetes rendje szerint folyik az élet. Igaz, ez az élet nem nevezhető valami mozgalmasnak: ráérős, kényelmes mozdulatok (pl. „szénáz”, „el-elbődül”) érzékeltetik, hogy milyen nyugalom honol mindenütt.

A melegebb évszakok és a szabad mozgás utáni vágy jelenik meg az állatok magatartásában, a tinó például azért bődül el, mert kint szeretne lenni a szabadban, és a nyári tó vizéből inni.

Figyeljük meg, milyen jól kifejezi a mély magánhangzókat összecsengető alliteráció („bozontos bús”) és a „bődül” hangutánzó szó ezt a hangulatot! A két jelző (bozontos, bús) hangszíne is és jelentése is jól visszaadja a téli hidegben nagyobb szőrt növesztő, a kevés mozgás miatt esetlen járású állat képét.

Petőfi mesteri módon fest nekünk néhány sorban valóságos kis életképet a téli tanyáról, az istálló világáról.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!