Petőfi Sándor: A puszta télen (elemzés)
A vers értelmezése
A vers első mondata egy nagy érzelmi nyomatékú felkiáltás, amely az egész tájról átfogó képet ad:
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mit érzékeltet ez a felkiáltás? Azt, hogy a táj kihalt, üres, ezt hangsúlyozza a melléknévi jelentésében használt „puszta” szó. Tehát a puszta igazán a tél időszakában méltó a nevére.
A költő számára azonban természetes dolog, hogy az alföld télen ilyen, ő ezt nem sajnálkozva vagy lehangoltan mondja, erről a „hej” indulatszó árulkodik. És az a szójáték is, hogy a „puszta” szót főnévi és melléknévi értelemben is használja, inkább vidámmá, játékossá teszi a verskezdést.
A következő sorokban is az üresség fogalmazódik meg, de az előbbi vidám hangulat folytatódik: mind a tréfásan korholó hangvétel, mind a megszemélyesítések sora (a költő a négy egymást követő évszakot ruházza fel emberi tulajdonságokkal) ezt jelzi. Ezek a megszemélyesítések egyébként életet is visznek az ürességet ábrázoló képbe:
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
A kikelet (tavasz) és a nyár a mezei munkák időszaka, vagyis a Petőfi szívének kedves szorgalom jelképe. Ám a költő nem velük, hanem az ősszel foglalkozik mélyebben, amelyet „gondatlan, rossz gazdá”-nak nevez, aki a korábban gyűjtögetett-megteremetett értékeket könnyelműen elfecsérli.
Szándékos az az aránytalanság, hogy az ősz ilyen nagy szerepet kap egy olyan versben, ami a télről szól. Hangulatilag ugyanis ezzel tudja átéreztetni velünk a költő, hogy most ugyan tél van, de néhány hónapja a puszta még eleven és szépségekben gazdag táj volt.
Itt tehát egy „tanító mesét” kapunk arról, hogy a bolondos, gondatlan ősz elfecsérelte a szorgalmas tavasz és nyár munkájának gyümölcseit, és ezzel koldussá tette az utána következő telet. Ez a kis mese egyrészt megadja a vers alaphangulatát, másrészt jó lehetőséget kínál a költőnek arra, hogy az egyhangú téli tájat benépesítse: listázza azt, hogy mi hiányzik róla.
Szappanos Balázs szerint a tékozló ősz képének társadalmi üzenete is van: Petőfi ugyanis egy-egy korábbi versében (pl. Meddig alszol még, hazám?) magát Magyarországot jelenítette meg felkelni és munkálkodni rest gazdaként. És nem sokkal korábban, 1847 novemberében született a Pató Pál úr című verse is, amelyben a köznemesség lustaságát, ráérősségét, maradiságát figurázta ki.
Nem túlzás tehát azt mondani, hogy a tékozló ősz után a kincseknek hűlt helyét lelő tél nem más, mint a márciusi forradalom előtti hónapokban dermedt álmát alvó, elmaradott Magyarország.
A 2. strófában részletező felsorolást kapunk: Petőfi a negatív festés eszközével érzékelteti, mi minden nincs a téli pusztán (a negatív festés technikájáról már volt szó Berzsenyi A közelítő tél című versének elemzésekor). Így végső soron Petőfi a nyári pusztát benépesítő lakókat is megjeleníti, csak negatív előjellel: ők télen hiányoznak a táj képéből.
A nincs, nem, sem tagadószavakat használva érzékelteti, hogy mik hiányoznak télen, és kizárólag a hangjelenségek megszűnésével foglalkozik, tehát a nyár hangjait emeli ki, mint amik nincsenek:
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Nincs tehát legelésző juhnyáj, melynek mozgása megszólaltatná a kolomp méla hangját, nincs ott a pásztorlegény a legelőn, ahol nyáron a „kesergő” hangú sípját szokta fújni, nem dalolnak a madarak, nem harsog a haris a fű között, még a prücsök (tücsök) sem hegedül.
Nem véletlen, hogy Petőfi pont a hangok hiányára, a nyomasztó csendre hívja fel a figyelmet: az élet velejárója ugyanis a mozgás, a mozgás természetes kísérőjelensége pedig a hang. A hangtalanságot tehát a pezsgő élet és a mozgás hiánya eredményezi. A hangtalanság, az élettelenség és a mozdulatlanság jellemzi az emberi környezetet végig a vers folyamán.
Miközben Petőfi erről a nagy némaságról ír, a felsorolás révén mégiscsak elénk idézi mindazt, ami nyáron benépesíti a pusztát. A hangutánzó szavak (kolompjával, sípjával, harsogó haris, prücsök) segítségével a nyári hangok hallhatóvá válnak. A költő tehát az élettelenséget az élet, a némaságot pedig a hangok ábrázolásával adja vissza.
A negatív leírás eredményeként a 2. versszakban válik végleg uralkodóvá a vers elégikus alaphangja, amit a „kesergő” és a „méla” szavak hangulata is érzékeltet.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
Hozzászólások
Petőfi Sándor: A puszta télen (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>