A puszta télen stílusa

A vers stílusa realista. Petőfi már-már szociográfiai pontossággal, aprólékos megfigyeléssel, erőteljes realizmussal festi meg a pusztát, a tájat, az állatokat, az embereket egyaránt. Ez a realizmus természetes módon fakad a költő által meghirdetett népi-nemzeti irányzatból és a társadalmi, politikai változásokból.

A Petőfi által hirdetett politikai irányzat a nép megismerését, felemelését és a politikába, kultúrába való bevonását tűzte a zászlajára. Később egy Aranynak írt levelében fejtette ki, hogy „uralkodóvá kell tenni a népet a költészetben, hogy később a politikában is uralkodhassék.”

Nyelvezetére a természetes, egyszerű szóhasználat és mondatalkotás jellemző. A népdalokat tekintette példaképének, s ez nemcsak műdalaira igaz, hanem tájleíró, szerelmes, hazafias és egyéb verseire is.

Ez az egyszerűség azonban nem jár együtt a lírai kifejezőerő csökkenésével Petőfinél. Sőt, képeit, még a legbonyolultabb képeit is, könnyen átéli az olvasó.

Aprólékos, szinte tudományos hűséggel, hitelességgel megrajzolt képeinek rendkívüli sugalmazó erejük, hangulatkeltő és asszociációkat ébresztő hatásuk van.

A puszta télen hangulata

Egy vers nem csupán a külvilágot tükrözi: amikor a költő nem belső történéseiről ír, hanem a maga körül látott valóságot ábrázolja, olyankor is a saját lelkét tükrözi a vers.

A tájleíró költemény képei mindig személyesek, a nyelvezet mindig az adott költőt jellemzi, egyik se olyan, mint mondjuk egy matematikai képlet, amelyet minden tudós egyformán használ. A tudományban és a köznapi beszédben többnyire egyértelműen fejezzük ki magunkat, mi egyszerűen azt mondanánk: „tél van, köd és havazik”, de Petőfi azt mondja: „Mint a befagyott tenger, olyan a sík határ.”

A költői képek nemcsak elmondanak, leírnak, ábrázolnak valamit, hanem valamilyen hangulatot is ébresztenek. A tájleíró vers ugyanúgy tükrözi a költő lelkiállapotát, mint mondjuk egy én-vers, nem véletlen ugyanis, hogy a költő milyen képeket vesz észre a körülötte levő világból, milyen jelenségeket válogat bele a versébe. Az ember mást vesz észre a környezetéből, amikor jókedvű, és mást, amikor szomorú. A puszta télen képei az elmúlás, a búcsúzás hangulatát idézik fel.

A téli puszta csöndjét alig-alig töri meg a szél süvöltése. Petőfi azokat az elnémult hangokat sorolja fel, amelyek nyáron benépesítik a pusztát, de ezek a télen nem hallható hangok akkor is az elmúlást idézik, amikor hallatszanak, pl. a kesergő síp vagy a méla kolomp. Olyan, mintha a költőt megérintette volna az elmúlás érzete, vagy megsejtette volna valaminek az elvesztését (talán az ifjúságét?).

A versben minden magányos, méla, szomorú vagy sejtelmes a félig ködbe burkolt betyártól a kiűzött királyként lenyugvó napig. A tél képe többnyire a magányos, elmúlásra ítélt embert sejteti meg.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!