Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
• A puszta télen stílusa
• A puszta télen hangulata
• A vers szerkezete
• A puszta télen verselése
• A vers értelmezése
• Befejezés

A költészet mindig az emberről szól, és a költő mindig önmagáról beszél. Ez akkor is így van, ha történetesen tájverset ír, sőt, azt lehet mondani, a tájvers amolyan lélektani teszt: sokszor árulkodik az alkotó öntudatlanul kimondott belső titkairól.

Petőfi alföld-szeretete részint politikai indíttatású (erről Az alföld kapcsán már írtam, amely programversnek is tekinthető), részint korigényt elégített ki: a 19. század embere ugyanis sok minden iránt érdeklődött, falta az útleírásokat, és mind regényben, mind versben szerette az információgazdagságot.

Mivel az olvasók többsége anyagilag nem engedhette meg magának, hogy utazzon, például a hölgyek gyakorlatilag bezárva éltek, ők az olvasmányaikon keresztül tudtak világot látni, és könyvekkel elégítették ki kalandéhségüket. Ennek részben az lett a következménye, hogy nehezen tudták megkülönböztetni, mi a fantáziaszülemény és mi a valóság.

Petőfi igyekezett az olvasóinak a szép helyett az igazat adni: vagyis a vadromantikus bércek helyett a lapos síkságot, mert szerinte az igazságban található meg a szépség felsőfoka. Így aztán a magyar Alföldről és szűkebb otthonáról, a Kiskunságról már-már szociográfiai, sőt természetrajzi hitelességgel írt.

Tájverseinek halhatatlanságát jól jelzi, hogy még a kortárs kritikusok, akik fanyalogtak Petőfi költészetén, sem találtak kivetnivalót ezekben a versekben. A halhatatlan tájversek egyik legszebb darabja A puszta télen.

Olvassuk most el a verset!

A puszta télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

A puszta télent Petőfi 1848 januárjában írta.  Ez a vers is, akárcsak Az alföld, Pesten született, távol a közvetlen élménytől, a pusztától, mégis úgy érezzük a verset olvasva, mintha a költő ott állna a hatalmas puszta közepén, és most élné át annak kihaltságát és zord szépségét.

Petőfi tehát nem friss élményt verselt meg, hanem emlékezetből idézte fel az alföldi puszták telét, amelyről azonban rengeteg gyermekkori élménye volt, hiszen ott nőtt fel, és később sokat vándorolt rajta keresztül-kasul.

A vershelyzet is azt érezteti, hogy a költő körbenéz a tájon, és ezzel az olvasó szemét is vezeti: bekukkant a tanyába, a csárdába, aztán kint nézelődik tovább.

Petőfi szemével körülnézve az olvasó is üresnek, élettelennek, mozdulatlannak látja a pusztát. Mozgás, zordság és szépség egyszerre van jelen ebben a tájban.

Illyés Gyula szerint A puszta télen Petőfi legnagyobb tájleíró verse, pedig ebben egy szó személyes mondanivaló sincs és a humor is hiányzik belőle. Azonban megrázónak ez a legmegrázóbb, és talán ebben a téli hidegben a legvalódibb a korszak és a korabeli Magyarország rajza.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!