A királyokhoz nem gondolati költemény. A költő nem tesz mást, mint hogy világnézetét, mondanivalóját retorikus módon bizonyítja.

A csavar az, hogy a vers valójában nem is a királyoknak szól, hanem a népnek. (Ez az oka, hogy Petőfi közkeletű kifejezéseket használ, pl. az „országút” és a „szekérkerék” a népi életből vett szavak.) A nyelvtani elemek és a cím alapján olyan, mintha a vers a királyokhoz szólna, de nem nekik szól.

Ha a királyokhoz vagy a nemesekhez beszél, Petőfi mindig igyekszik őket megfélemlíteni, de itt nem ez történik. Azért nem, mert valójában nem a királyoknak szól a vers. A költő itt úgy beszél a királyokhoz, hogy valójában nem hozzájuk, hanem a néphez szól. Ez egy nagyon érdekes kommunikációs helyzet.

A vers egész nyelvezete, szerkezete retorikus, Petőfi célja a meggyőzés. Arra az állításra, hogy „van szeretett király”, tagadással válaszol, vagyis vitázik vele. Az egész verssel azt az állítását akarja bizonyítani, hogy „nincs szeretett király”, de nem a királyoknak, hanem a népnek.

Ez a népnek fontos ugyanis. A népnek kell bebizonyítani, hogy a királyság mint államforma túlhaladott, és meg kell győzni őket, hogy ne ragaszkodjanak hozzá (a magyar parasztság hagyományos királyhűsége ugyanis akadályozza a fejlődést).

Ezt a meggyőzési szándékot igazolja a vers beszédhelyzete is. A királyokhoz úgy indul, mintha egy népgyűlésen volnánk, amelyen a tömegek mellett a királyok is jelen vannak, mintha ők tartanák a népgyűlést, és a lírai én lenne az egyik fölszólaló. Néhány előtte beszélő szónok dicsérte a királyt és szeretettnek nevezte, ezeknek az állításait akarja cáfolni.

A királyokat szólítja meg, de valójában a tömeghez beszél, és célja az, hogy bebizonyítsa a tömegnek: azok a felszólalók, akik egy meghaladott állapothoz való érzelmi ragaszkodást állítanak, csak hízelegni akarnak a királynak, de nem mondanak igazat.

Ez a versbeli népgyűlés persze csak metaforikus: a vers olyan, mintha a nép és a királyság közti nagy történelmi pernek a népgyűlése lenne, ahol Petőfi a vádló, aki kimondja az igazságot, és a nép ítélkezik a királyok fölött. Tehát a népgyűlés népítéletet is jelent, amely valójában történelmi ítélet.

A költő hangjában fölényt érezhetünk, mely abból táplálkozik, hogy tisztán látja a történelmi törvényszerűségeket, és tudatában van saját erkölcsi igazságának.

Petőfi teljesen biztos volt a történelmi fejlődés feltartóztathatatlanságában, ugyanakkor tudta azt is, hogy az objektív törvényszerűség akkor válhat aktív erővé és hozhat változást, ha a néptömegek megmozdulnak és cselekszenek. Ezért várta-sürgette a forradalmat, de nem ebben a versben. Ebben a versben a történelem objektív fejlődéstörvényére koncentrál.

Az, hogy felismerte ezt a törvényszerűséget, Petőfi eszmei fejlődését mutatja. Kezdetben ugyanis még nem volt királyellenes, Az alföld megírása idején például a szabadság szó még nem politikai fogalomként szerepelt a versben, és első közéleti ihletésű költeményeit (Honfidal, Halvány katona, Batthyányi és Károlyi grófnék) is még a hagyományos típusú hazafiság jellemezte.

Védegyleti dal című versében egyenesen azt írta: „S a király a honnak atyja, / Mint valóban jó atyánk, / Karjait kiterjesztendi, / És az áldást mondja ránk”. V. Ferdinánd című versében is még a jó király illúziójából indult ki, s a Habsburg-mesterkedéseket kizárólag a gonosz tanácsadóknak tulajdonította: „Megtennél te mindent / A magyar javára; / Csakhogy titkos önkény / Korlátokba zára.”

Ez a hang 1844 végére változott meg, amikor a „jó öreg király”-ból egyszeriben „fajankó” lett, maga a királyság intézménye pedig a népek éretlenségének a bizonyítéka. De még innen is hosszú út vezetett addig, hogy a költő XVI. Lajos nyaktilóját és a francia forradalom példáját emlegetve fenyegesse a királyokat.

A királyokhoz című vers tehát jól megmutatja, milyen óriási utat járt meg Petőfi. Láthatjuk belőle, hová jutott el. Kimondja, hogy nincsen többé jogosan uralkodó király, akit szeretni lehet, s ezzel lényegében azt mondja ki, hogy nem jogos többé a feudalizmus (a királyság egyenlő a feudális társadalmi berendezkedéssel).

Ezzel olyasmit mondott ki, ami abban a korban az emberi nem öntudatának legmagasabb fejlődési szintje volt!

1848. április 19-én a következőt írta naplójába: „A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását, s ez istentagadás. Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, miképp fejlődik, látom az utat, amelyen megy. Ő lassan halad, minden száz vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de miért sietne? hiszen ráér, mert övé az örökkévalóság. Most ujra emeli lábát, hogy egyet lépjen… a monarchiából a respublikába.”