Az elemzés vázlata:

● Bevezetés
● A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
● A vers elemzése
 

A királyokhoz című vers 1848. március 27-30. között íródott Pesten. A forradalom kitörésének másnapján, március 16-án Habsburg Ferdinánd fogadta a magyar országgyűlés küldöttségét, és megígérte, hogy teljesíti a követeléseiket, mire március 17-én gróf Batthyány Lajost megbízták kormányalakítással.

Március 28-án Ferdinánd az országgyűléshez intézett két leiratában megszegte ígéretét: megtagadta a független magyar kormányról és a jobbágyfelszabadításról szóló törvénycikkek jóváhagyását. Ennek hírére született A királyokhoz című vers.

Március 30-31-én nagy tüntetések voltak Pesten, erre március 31-én Ferdinánd király jóváhagyta a független magyar kormányról szóló törvénycikket.

A királyokhoz április 1-én jelent meg röplapokon, és az elkövetkező hetekben nagy felháborodást váltott ki, minthogy az emberek nagy része akkoriban még nem volt köztársaságpárti (Petőfi nagyon radikálisnak számított republikanizmusával). A kortársak a verset a király elleni lázításnak fogták fel.

Az udvar árulása nyilvánvaló volt, mégsem merte senki bírálni a királyt, akinek személye a köztudatban még mindig szent és sérthetetlen volt. A magyar parasztság hagyományosan királyhű volt, s Petőfi most nyíltan és merészen megtagadta ezt a hagyományos magyar királyhűséget.

Szemtelen hízelgésnek tekintette azokat a szónoklatokat, melyekben a szolgalelkű szónok, az udvar viselkedése által keltett közfelháborodás ellenére is azzal kezdte beszédét, hogy legyünk hálásak az imádott királynak a kegyesen ajándékozott szabadságjogokért, és csak ezután éljenezhette meg a tömeg Batthyányt vagy Kossuthot.

Ilyenkor előfordult, hogy valaki a tömegben elkezdte a Nemzeti dalt szavalni, amelyet a korabeli újságok szerint mások is önkéntelenül utána mondtak. Ez óriási megerősítés lehetett Petőfi számára, ami érthetővé teszi, honnan volt bátorsága a nyilvánosság előtt vállalni A királyokhoz című királyellenes versét: kiállt vele az emberek elé, dacolni mert érte a közvéleménnyel és a büntető hatalommal is.

A szemtelen hízelgők állításukkal együtt bekerültek a vers refrénjébe: ők azt állítják, van szeretett király, Petőfi meg azt, hogy többé nincs.

A királyokhoz

Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
Ti királyok, nyílt őszinte szót,
Ahogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
Büntessétek a fölszólalót;
Áll még Munkács, áll az akasztófa,
De szivemben félelem nem áll…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

Szeretet… hah, ezt a szép virágot
Tövestül kitéptétek ti rég,
S kidobtátok azt az országutra,
S ott átment rajt a szekérkerék,
Amely megtört esküvésitekkel
Megterhelten világszerte jár…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

Csak tűrnek már titeket a népek,
Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
S nem szeretnek… odafönn az égben
Megszámlálták napjaitokat.
Majd halljátok a nagy ítéletszót
Attól, aki mindenkit birál…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

Föllázítsam a kerek világot,
Föllázítsam-e ellenetek,
Hogy a dühnek Sámson-erejével
Milliónként nektek essenek?
Megkondítsam a halálharangot,
Hogy borzadjatok hangjainál?…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
Mért ráznám meg erőszakosan
Azt a fát, amelynek a gyümölcse
Már túlérve, rothadásba’ van?
Ha megérik a gyümölcs, fájárul
Magától a földre hull alá…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé szeretett király!

A vers lényegében arról szól, miért nincs többé szeretett király, tehát a költő a refrénben állított tételt akarja igazolni. Így aztán a vers retorikus felépítésű. 5 szerkezeti egységből áll (minden strófa egy egység):

Az 1. versszak mondja ki a bizonyítandó tételt: őszinte szót adok, félelem nélkül: „Nincsen többé szeretett király.” Ez a tételt kimondó rész jelen idejű („adok”, „kaptok”, „áll” stb.)

A 2. versszak indokolja ezt az állítást: azért nincs, mert a szeretetet esküszegéssel kiirtották. És elkezdődik az érvelés is: mivel a szeretet nincs többé, már csak tűrik a népek a királyokat. Az érvelés múlt idejű („kitéptétek”, „kidobtátok”, „átment”), azaz a múltbeli cselekvésből, az esküszegésből következik a jelen idejű konklúzió, hogy nincsen szeretet.

A 3. versszak folytatja az érvelést: mivel a népek már csak megtűrik a királyokat, az égiek megszámlálták a királyok napjait, akik majd meghallják az ítéletszót. Itt olyan jelen idő szerepel, amelybe a múlt is belejátszik („Csak tűrnek már titeket a népek”), és olyan múlt, amelyben a jövő villan fel („Megszámlálták napjaitokat”, azaz meg fogtok halni).

A 4. versszak a 3. strófa állítását részletezi: hogyan fog bekövetkezni az ítéletszóban kimondott halál? És ez a strófa a konklúzió előkészítése is. Mi legyen most: föllázítsam-e a népet?

Az 5. versszak végkövetkeztetése zárja a verset: nem lázítok, mert a királyság túlhaladott államforma, a történelem úgyis el fogja tüntetni. Itt olyan jelen idő szerepel, amelybe a jövő játszik bele (nem lázítok, mért ráznám, mikor magától fog a gyümölcs lehullani).

A 8 soros strófák 3 részből állnak.

• az utolsó két sor (7-8. sor) a refrén, amely minden szerkezeti egységben benne van, de míg az 1. strófa végén tételként jelenik meg, addig a 2. strófa végén már konklúzióként. A 3. strófában tétel is, következmény is, a 4. strófában azonban, amely már a végső konklúzió kezdete, megint inkább tétellé válik. Az 5. strófa végén pedig hangsúlyozott tétel és hangsúlyozott konklúzió is.

A fennmaradó 6 sorban 2 gondolatot rögzít a költő:

• az első 4 sort foglalja el az egyik gondolat, amely szintén 2 részből áll: az 1-2. sorból és a 3-4. sorból.
• az 5-6. sor a másik gondolatot fejti ki.

Ez a felépítés az 1., a 3. és a 4. versszakban érvényesül maradéktalanul.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!