Persze, a mű végén azért mégis van feloldozás, menekülés a keserű gondolatoktól:

Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,
Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;
Szeretője, aki epedve néz rája,
Délibáb, a puszták szép tündérleánya.

Megtudjuk tehát, hogy a nap (az ég ifja) szerelmes a délibábba (a puszták tündérleányába), ami szimbolikusan azt jelenti, hogy a mulandó emberi élet egy dologban, a szerelemben mégiscsak legyőzheti a halált, megérintheti a végtelent. A szerelem nem más, mint élet a halálban, maradandóság a mulandóságban. Egy olyan örök mámor, amely fölé tud nőni a múló pillanatnak.

Olyan, mint a délibáb, vagyis csak látszólag teszi halhatatlanná az egyes embert, mégis örök fényként, napként lángol az emberiség életében.

A versbeli valóság tehát a végén egy ábrándos, tünékeny tündérjátékba olvad bele, ami azt sugallja, hogy az életben talán minden csak ingatag illúzió, színes köd és délibáb.

Sőt, a zárókép azt sugallja, hogy nem történt semmi: bár a pillanat szépségét élvezve enyhültek a költő kínjai, a délibáb távoztával annál hevesebben térnek majd vissza.

Ne feledjük, hogy a vers keletkezésekor Petőfi lelkében még friss volt a szerelmi csalódás élménye!

A szerelmet, ezt a délibáb-tüneményt a költő megtanulta annak elfogadni, ami: ábrándnak, suhanó tündérarcnak. Ennél több a mulandóságra ítélt ember számára nem lehet. És mégis örök, ha az egész emberiség szempontjából nézzük, hiszen minden ember életében megjelenik generációról generációra.

A vers romantikus és realista elemeket vegyít szabályosan és gazdagon. Érzelem és gondolat küzdelméből keletkezett, és személyes élmény, a költő élethelyzete ihlette.

A csárda romjaiban Petőfinek az érzelmei szublimálódnak egy világos, tiszta, logikus gondolatrendszerré, nem fordítva (ez a szentimentalizmus irányzatára jellemző), de a szentimentalista érzelmi háttér előtt már romantikus gondolati dráma zajlik le.

Csakhogy Petőfinek a szentimentális-romantikus életérzés nem tartozott az eszményei közé, de egyelőre még nem tudott kiszakadni belőle, bár sokkal szelídebb tájakra vágyott.

Ezért fontos a realista vonulat, amely a vers romantikus elemeit új szintézisbe rendeli. A romantikus életérzés meghaladása csak akkor sikerülhet, ha megértjük azt a történelmi környezetet, amely az életérzést kiváltotta. Ez a megértési folyamat indította el a művészvilágot észrevétlenül a realizmus felé. És minél nagyobb volt a romantikus tartalmak feszültsége, feloldásuk által annál teljesebb és mélyebb összképhez jutott az adott művész.

Petőfi költészete szempontjából a csárda népes vendégseregét megelevenítő realista „mese” azért fontos, mert a ma már halott mulatozók egykori önfeledtsége az élet győztes, szép derűjének a szimbóluma. Nem is csak egy kis csoport, hanem maga az emberiség ünnepli itt az életet, saját létezését. (Bár ebben a versben még nem hangzik el az emberiség szó, Petőfi már itt is azonosul egy szűk, konkrét közösséggel, a csárdában mulató néppel.)

Az már a lelki válság jele, hogy az „élettánc”-ból „haláltánc” lesz, és az üde öröm, humor, harmonikus biztonság nem a felülkerekedő mozzanata lesz a versnek.

Petőfi számára egyébként nem az lesz a megoldás, a kiút ebből a lelkiállapotból, hogy elmeneküljön a mámorba, az illúziókba, valamiféle „tündérálomba”, amit a vers záróképe sugall. Itt csak keresi, de nem itt találja meg a megoldást.

Említettem, hogy A csárda romjai amolyan bevezető verse a Felhők ciklusnak. A kiutat Petőfi majd a Felhők-élménnyel szakító versben, a Sors, nyiss nekem tért… kezdetű költeményben találja meg. Márpedig ez a vers pontosan afelé a társadalmi csoport felé tesz vállalást, amely A csárda romjaiban olyan önfeledten mulatozott, és amelyet ott már a költő emberiségnek nevez.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!