A sor végén a három pont megállásra késztet, és érezzük belőle, hogy a „mesének” itt vége szakad. A következő sorok félreérthetetlenül tudtunkra adják, hogy a szép pillanat visszahozhatatlanul véget ért, Petőfi szétfoszlatja az idillt:

Kazal végén akkor, most már lenn a sírban,
És a szép fiatal menyecske is ott van,
És a hamis deák s mind, kik itt boroztak.
Ők valamennyien már rég porladoznak.

Tehát ismét a jelenben vagyunk, a felidézett alakok rég halottak. Figyeljük meg, milyen finom váltással hoz vissza minket Petőfi a jelenbe: a zsivajgó csárda képéből először a békésen alvó csaplár képébe vált át, majd a békés alvás motívumából az örök nyugalom, azaz a halál motívumába kapcsolunk át. A három pont pedig egyszerre jelenti a békés alvás csendjét és a halál csendjét.

Az olvasó persze érti, hogy a csárda múltjának, egykori életének, vendégeinek felidézése, azaz a „mese” csak afféle játék volt a képzelettel, amely egy kis időre megszabadította szorongásától a mulandóság érzésétől elkínzott költőt. Petőfi álomba akarta magát ringatni egy kicsit, könnyíteni akart lelki terhén, kicsit „becsapni” a mulandóságot, elmenekülni a jelenből, a valóságból.

Ezzel persze nem tudta feloldani a vers első felében ott feszülő ellentéteket, csak egy időre megfeledkezett róluk. A vers elejének alapproblémája most visszatér.

Minthogy a „mese” emléke még él a költőben, megszemélyesíti a csárdát, amely immár nem elvont időszimbólum, hanem egy konkrét emberalak, egy elgyötört, kalapját a kezében szorongató, meghajló, alázattal könyörgő népi alak képében kel életre:

A csárda is vénült, vénült és roskadott,
Leüté fejéről a szél a kalapot,
A födelet… ekkép áll hajadon fővel,
Mintha urával beszélne, az idővel,
S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;
Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.

A csárda és az idő közti hierarchikus kapcsolat a paraszt és a földesúr kapcsolatára emlékeztet: a nép tudatában évszázadról évszázadra továbbélt az urának alázatosan könyörgő, oltalmat kereső, meggyötört parasztember képe, ezt idézi fel a költő az időhöz esdeklő csárda képével, amelyben az egyszerű ember megadása, sanyarú sorsába való beletörődése jelenik meg.

A csárda tehát könyörög az időhöz mint urához: tudja ugyanis, hogy alá van vetve az idő törvényének, a mulandóságnak. Mégis, akár a hűséges alattvaló az urában, bízik az időben, még a sír szélén is attól remélve segítséget, aki odáig juttatta. Persze hiába kérleli az időt, hogy kímélje őt meg, az idő könyörtelen rombolást végez rajta:

Dűledez, dűledez; félig ismerni csak:
Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.

A csárda motívuma tehát újabb jelentéssel gazdagodik. Az egyszerű emberek „mulatótanyájaként”, ritka örömeinek helyszíneként szimbólumává válik azoknak a gonddal agyonzsúfolt, s a szépre mégis fogékony emberéleteknek, amelyek örömöt alig ismertek, és amelyek vele együtt múltak ki a világból. Azoknak az embereknek, akik nem panaszkodtak, és a sorshoz való kéréseiket anélkül fogalmazták meg, hogy kéréseikre a választ fürkészni merték volna.

Ez a szegény csárda mintha merengő áhítatban keresné az elhagyott temetőben a régvolt életeket, régi arcokat, amelyeket ismert, s azok helyett faggatná a jelent, keresné a választ az elmúlás kérdésére.

Itt a vers hangvétele emelkedettebb lesz, a költő a magasba emeli a tekintetét, hátha az égben megtalálja a választ:

Még áll s emelkedik az éghez kéménye,
Mint a haldoklónak utósó reménye.
Pincéje beomlott, a kút is mellette,
Honnan az ostorfát valaki elvitte;
Csak az ágas és a gém van meg épségben,
Egy mogorva sas űl a gém tetejében.
Legmagasabb hely a pusztán e gém vége,
Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
Fönn űl és merően maga elé bámul,
Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.

Komor méltósággal, lassan jutunk fel az éghez: előbb csak a kémény magasságát mutatja meg a költő, aztán az ágas és a gém képét, amely már magasabbra nyúlik az égbe, és ahogy a gém csúcsára nézünk, tekintetünk megállapodik egy mogorva sason, amely azért ült oda, mert az a környező vidék legmagasabb pontja.

Ez a mogorva, a mulandóságról gondolkodó sas természetesen maga a költő, aki ebben az alakban tér vissza verse nagy kérdéséhez, alapeszméjéhez, a mulandósághoz.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!