A következő sorok megmutatják, hogy a csárdarom az időt szimbolizálja:

Nem váromladék ez. Csárdának romjai.
Hanem hiszen azt az idő nem keresi:
Mely’k milyen épület? vár-e avvagy csárda?
Ennek is, annak is reálép falára;
S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas,
És neki semmi nem alacsony, nem magas. –
Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?
Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle.

Milyen volt tehát a verset indító hangulat? Petőfi ott állt a csárdával szemben, nézte, és a lelke tele volt keserűséggel, s ennek következtében a gondolatai a halál körül kezdtek forogni. Az alföld iránti lelkesedése és az ujjongó hang mögött megbúvó valódi hangulat tehát a tétova merengés, a bús romok felett a mulandóságon való elmélkedés elrévedő hangulata volt.

Vigaszt keresve túlnézett a csárdán a pusztára, a végtelen térre, s ekkor, ezzel kezdi el a verset, mintegy megpróbálva „kifelejteni” a csárdát a képből. A síkság önmagában nem szimbolizálja a halált, a halált az idő múlására figyelmeztető romos épület festi bele a képbe!

Most értjük meg, mi okozza a verset nyitó sorok érzelmi feszültségét: valami ellenében jöttek létre (azaz antitetikus jellegük van). A teret szimbolizáló róna és az időt szimbolizáló csárda ellentétbe kerül egymással, lényegében a tér és az idő kerül ellentétbe egymással! A tér mint másik pólus, mint az idő ellenpólusa jelenik meg.

Láthatjuk, hogy az a bizonyos „vers előtti versszak”, amely csak a mi fejünkben íródik meg, be van építve a vers gondolati szövetébe! Ez roppantul különleges és ritka költői eljárás.

Emellett az élet és a halál motívuma is ellentétbe kerül egymással, hiszen az indító hangulatot a halál és a mulandóság gondolata határozza meg, a vers kezdő sorai ezzel szemben az életet és a szabadságot ünneplik, vagyis a halál ellenpólusát. Majd egy hirtelen váltással („De mi ez?”) felszínre tör az, ami eddig rejtve volt: a valódi hangulat. A váltás valójában nem annyira hirtelen, hiszen van 4 sornyi átvezetés is („Szabadság, istenem, még csak azért élek”… stb.).

Ezután egy epikus, mesélő rész következik, ami a múltba tekint, s ezzel a költő tovább mélyíti az idő élményét:

Itt régente falu avvagy város állott,
Míg nem nyögte hazánk a török rabságot;
(Szegény Magyarország, szegény édes honom,
Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)
E hajdani várost földúlta az ozmán,
Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.
A templom maradt meg – de ez is betegen –
Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen.
És gyászolt a templom több hosszu századot,
Míg végre bujában össze nem roskadott.
Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének,
Belőle e helyen csárdát épitének.

Ez a rész egy kis nyugalmat hoz abba a heves érzelmi hullámzásba, abba a dinamikába, amelyet a költő az éles ellenpontozással ért el. A mulandóságot az ember kénytelen elfogadni, mivel ez az élet rendje, s Petőfi azért tekint a múltba, mert könnyíteni szeretne a rezignált megbékélés lelki terhén.

Futólag számba veszi a nemzeti sors tragikus fordulatait és döntő állomásait (török hódoltság stb.). Mikor a nemzet sorsára gondol, a magyarság közös sorsára, olyankor kevésbé nyomasztják saját személyes gondjai.

Most először, ha homályosan, ha bizonytalanul is, felcsillan a Petőfire annyira jellemző kedélyes hangnem: jönnek játékos motívumok, kicsit kötekedő futamok:

Az isten házából csárda!… és miért ne?
Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.
És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek?
Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek.
Az isten házából csárda!… és miért ne?

Figyeljünk fel ennek a rövid szakasznak a keretességére! Ugyanazzal a sorral kezdődik és záródik.

Petőfi játékosan megjegyzi, hogy egy csárda semmivel sem alantasabb hely egy templomnál, hiszen az ember mindkét helyen táplálékra lel: a templomban lelki, a csárdában testi táplálékra.

Itt és ott élhetünk az isten kedvére;
S láttam én csárdákban tisztább szíveket már,
Mint kit naponként lát térdelni az oltár. –

Istennek tetsző életet élni úgy lehet, ha az embernek tiszta a szíve. És nem feltétlenül azok a legigazabb emberek, akik mindennap templomba mennek és ájtatoskodnak, mert az lehet képmutatás is. Időnként a csárdában vadul mulatozó embernek tisztább szíve van, mint a templomjárónak.

Figyeljünk fel az évődő, fölényeskedő, már-már a nyegleségig hetyke, magabiztos hangnemre!

Fordulópontja ez a versnek, mivel a költő túlfűtött romantikus rajongóból hirtelen realista lesz: reális képek, reális eszmék törnek elő. Petőfi félreteszi a lelki fájdalmát és a népet, a nép szokásait kezdi aggódva figyelni, ami egy teljesen másfajta szemléletmód.

Petőfi jól ismerte a nép furfangos észjárását, józan világértékelését, bölcs humorát és örök, „természetelvű” optimizmusát, szilárd hitét az élet értelmében. A megjelenő realizmus és ismérvei, a humor, a bölcs józanság, a lelki derű és nyugalom meglepi az embert a romantikusan fennkölt és kiélezett ellentéteket mutató versindítás után.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!