A vers értelmezése

A vers kezdő soraiban a költő mint jó barátját szólítja meg az alföldet:

Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,
Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.

A fennkölt, patetikus hangvételű nyitásban a táj üdvözlése dicséretbe, ujjongó csodálatba csap át: a költő szinte magához öleli az eléje táruló látványt. Áradó jókedv, vad öröm fogja el, mivel a táj iránti szeretet erőt öntött belé.

Petőfi súlyos, komoly kérdéseken rágódott, és sokat bölcselkedett ebben az időszakban, és ezt sikerült úgy tudatnia velünk, hogy közben ne törje meg a közvetlen, társalkodó hangnemet. Ennek eszköze a levél-hasonlat:

Az a görbe felföld hegy-és völgyeivel
Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell,
De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,
Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél,
Amelyet egyszerre általolvashatok;
S vannak beléd írva szép, nagy gondolatok.

Vagyis míg a hegyvidék könyv, melynek forgatni kell a lapjait, addig az alföld egy fölbontott levél. A hasonlat alapja az, hogy a róna egy tágas, áttekinthető terület, amelyet egyetlen pillantással be lehet látni, akár egy levelet.

És egy nagyon fontos dolgot is közöl Petőfi ebben a képben: „vannak beléd írva szép, nagy gondolatok”. Ezzel jelzi az olvasó felé, hogy a versben elmélkedések, gondolatok várhatók.

Ezután újabb hasonlatot rejt egy óhajtó mondatba:

Mint sajnálom én, hogy egész életemet
Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet!
Itt szeretnék élni a puszták közepin,
Mint Arábiában a szabad beduin.

Itt a költő nemcsak azt közli nekünk, hogy folyamatosan az alföldön szeretne tartózkodni, hogy a pusztákon szeretné leélni az életét, ugyanis a rónát már összekapcsolta a szép, nagy gondolatokkal, s ezáltal filozófiai térré tette. Tehát azt is közli velünk, hogy ezzel a filozófiai térrel szeretne egyesülni.

A pusztát Arábia sivatagjához hasonlítja: úgy szeretne élni a pusztában, mint Arábiában a beduinok, azaz szabadon. A hasonlat lényege és a vers egyik kulcsszava tehát a szabadság. Persze, az ismeretlen, egzotikus táj a maga jellegzetes lakóival már a világmindenség képzetét is felidézi.

Ez a kozmikussá növelt tér ezután a szabadság dicsőítésébe csap át:

Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,
És, szabadság, te vagy lelkem istensége!
Szabadság, istenem, még csak azért élek,
Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg,
S síromnál, ha érted onthatom véremet,
Meg fogom áldani átkos életemet.

Itt van a költemény első csúcspontja. Az olyan élet, amit a szabadságért áldoznak fel, a halálban értelmet nyer, még akkor is, ha más törekvéseiben „átkos” volt.

Látható, hogy a haza fogalma ebben az időszakban átértékelődött Petőfi számára, s kezd kibontakozni a világszabadság eszméje is.

A csárda romjai továbbfejleszti, kifejti azt, amit Petőfi Az alföldben elkezdett, a két vers között vitathatatlan gondolati kapcsolat fedezhető fel. A csárda romjaiban megjelenő szabadság már politikai értelemben is szabadság, míg Az alföldben megjelenő szabadságszeretet még csak a bezártságtól való irtózás. A költő tehát itt már egy lépéssel továbbmegy.

A szabadságot éltető sorok közé azonban a halál motívuma szövődik, aztán egy hirtelen váltás jön:

De mi ez? sír… halál… hova nem vetődtem!
Nem csoda különben, mert rom van előttem.

Az a zseniális itt, hogy a rom, amely az olvasó számára egy új kép, a költő számára nem új: hiszen a romos csárda eddig is ott volt a szeme előtt. A csárda már eddig is a centrumban volt, már eddig is a vers központi képe volt, csak a lírai én ezt eltitkolta előlünk! Petőfi 18 soron keresztül elrejtette előlünk a csárdát (olyan ez, mint amikor egy drámában a főhős csak a 2. felvonásban lép színre.)

Tehát most utólag értjük meg, hogy az eddig elhangzó lelkes gondolatokat a csárda látványa ihlette. És azért kezdett a költő a halálra gondolni, mert a romos csárda látványáról a mulandóság és a halál jut az eszébe. Tehát a csárdarom képe a halál és a mulandóság képzetével kapcsolódik össze.

Egészen ritka jelenségről van itt szó: az olvasó utólag veszi észre, hogy a vers „cselekménye” korábban kezdődik el, mint maga a konkrét vers! Az olvasó fejében utólag a vers elé íródik egy kimondatlan versszak, amelyben a vers a csárda képével kezdődik.

Mellesleg egy csárda romját a síkság közepén nem lehet nem észrevenni, tehát a költőnek látnia kellett a csárdát, ha az alföldet látta! Csak épp nem számolt be nekünk róla.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!