Az utolsó strófa első két sora is még ehhez a gondolatcsoporthoz tartozik: nem lehet tudni, mikor érjük el a célt, de amíg el nem érjük, addig folyamatosan küzdeni kell érte. Ennek a strófának is a 19. század költői a megszólítottjai.

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –

A „küszködni” szó itt elsősorban harcot, küzdelmet jelent, de bele van foglalva a kínlódás, szenvedés jelentéstartalom is, ami azt sugallja, hogy a harc hosszú lesz, és az általunk beláthatatlanul távoli jövőben ér majd véget.

Az „addig” határozószó kifejezi, hogy nem lehet tudni, meddig fog tartani, amíg elérjük a célt. Az „addig” háromszor is ismétlődik, ami nyomatékosítja a bizonytalanságot.

Ez a kétely vezet oda, hogy Petőfi abban se biztos, hogy a népvezér-próféta költők még életükben látni fogják munkájuk gyümölcsét (ezt a bizonytalanságot a „talán” szó fejezi ki). Sőt, valószínűbb, hogy csak a halálban nyerik el jutalmukat, ezt a zárlat végtisztesség-látomása fejezi ki:

Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

Itt a zárlatban a költő hangja elcsendesül, szelídebbé válik, és szentimentális, lágy, puhaságot asszociáló képekkel („szelíd, lágy csók”, „virágkötél”, „selyempárna”) érzékelteti, hogy jutalmuk az a lelki béke, megnyugvás és megelégedettség-érzés lesz, amit az elvégzett munka, a vállalt feladat teljesítésének tudata ad az embernek.

A próféta feladata különben sem az, hogy lássa, amint beteljesedik a prófécia, hanem csak az, hogy hirdesse a próféciát, jelen esetben a versben megfogalmazott társadalmi eszményeket.

Petőfi ugyanazzal a gondolattal zárja a verset, amellyel a Nemzeti dalt is: a közösség ügyéért önzetlenül harcoló költőket nem saját koruk, hanem majd az utókor fogja értékelni és megbecsülni.

Saját koruktól nem remélhetnek hálát, sőt, akár üldöztetés is lehet a sorsuk, de a félelemtől mentes, felemelő halál és a könnyes, ünnepélyes, megható temetés képe arra enged következtetni, hogy Petőfi reményei szerint az utódok majd kegyelettel őrzik meg a hősök nevét és emlékét.

Befejezés

A versben meghirdetett program – Petőfi programja – elsősorban érzelmi és erkölcsi program, melyben az áldozatvállalás étosza fogalmazódik meg.

A költő érvei is érzelmi jellegűek, hiszen nagy munkát és önfeláldozást hirdet egy olyan hosszú távú cél érdekében, amelynek elérését a század költői nem is érhetik meg, így soha nem élvezhetik munkájuk gyümölcsét, legfeljebb a jól végzett munka örömét és az utókor háláját tudhatják magukénak.

Petőfi ekkor már tisztán látja élete értelmét és a század költőinek küldetését, de azt is tudja, hogy jutalmat nem várhatnak fáradozásukért. Nem is a jutalomért, hanem igaz emberségből, erkölcsi tartásuk következtében kell a 19. század költőinek magukra vállalniuk a népvezér-szerepet.

Ebből a szempontból Petőfi költészete „jellemlíra”, és ennek a lírának egyik legragyogóbb darabja A XIX. század költői.

Petőfi saját magatartásában és életében igyekezett is maradéktalanul megvalósítani a verseiben hangoztatott elveket: a néppel harcolva beteljesítette küldetését, elvégezte a 19. század költőinek feladatát. Nemcsak beszélt, hanem cselekedett is, és költészetében elméletileg minden, a 19. századhoz hasonlóan sorsfordító történelmi korszak számára megjelölte a költészet fő feladatát.

Érdekes módon azóta is azoknak a költőknek az életműve bizonyult a legmaradandóbbnak, akik a kor ütőerén tartották ujjukat, és a népük érdekében vették kezükbe a lantot.