A harmadik versszakban Petőfi lelkes, tömör, azóta szállóigévé vált mondatban foglalja össze a vers egész mondanivalóját:

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!

Ez a két sor amolyan jeligének is tekinthető, amely magában foglalja a nép iránti hűséget abban az értelemben is, hogy a költő legyen a nép szószólója, képviselje a nép akaratát.

Forradalmi látomásverseiben Petőfi gyakran azt a nézetét szemlélteti, miszerint a világszabadság egy nagy apokaliptikus küzdelem eredményeként fog megvalósulni. Az „előre hát” felszólítás egészen úgy hangzik, mint egy harci buzdítás, így meglehet, hogy a költő itt erre a nagy küzdelemre utal.

Lehetséges, hogy erre utal a „tűz-víz” romantikus ellentéte is („tűzön-vízen át”), valamint a következő sorok zászlómotívuma („a nép zászlaja”).

Petőfi dühösen, indulatosan átkozza azokat a költőket, akik bármilyen okból (jellemzően vagy gyávaságból vagy lustaságból) nem vállalják fel a népvezéri, apostoli szerepet:

Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

A strófa utolsó sorai rendkívül dinamikus igék („küzd”, „fárad”, „izzad”) halmozása útján világosan hirdetik, hogy a költőknek az elnyomott, kihasznált, agyondolgoztatott nép felszabadulásáért kell küzdeniük, vagyis egy jobb, igazabb, boldogabb jövőért.

A negyedik versszakban újabb ellentét bukkan fel: Petőfi szembeállítja a szabad és boldog jövőért küzdő költőprófétákat azokkal a „hamis próféták”-kal, akik megállnak félúton, megelégszenek féleredményekkel:

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.

A hamis próféták tehát azt hirdetik, hogy nincs szükség további küzdelemre, mert már elértük a kitűzött célt. Ők azt akarják, hogy ne változzon semmi (vagy gyávaságból fogadják el a fennálló társadalmi rendet, vagy azért, mert maradiak).

Figyeljük meg, hogy itt egy erkölcsi döntést kell meghoznia a költőnek! Petőfi azért állítja ellentétpárokba a különböző költői szerepeket, hogy sorstársai láthassák, mi közül lehet választani, és lelkiismeretük szerint dönthessenek.

Ezzel ugyanakkor egy döntési kényszert idéz elő: a megszólítottaknak, a költőtársaknak választaniuk kell a felkínált lehetőségek közül, és az olvasónak is szembesülnie kell az ellentétes szerepekkel.

Ebből a döntéskényszerből, amely elé a költő az olvasót és a költőtársakat állítja, komoly feszültség keletkezik, amelyet csaknem végig érzékelünk a versben.

Petőfi, aki a haladó eszméket képviseli és a közösséget, a hazát akarja szolgálni, világosan megmondja, hogy milyen költői szerepet tart érvényesnek és hitelesnek, és milyen költői szerepet utasít el mint érvénytelent és hiteltelent.

Akik az általa érvénytelennek és hiteltelennek tartott költőszerepet vállalták magukra, azokat nevezi hamis prófétáknak, és a továbbiakban le is leplezi a nép érdekeivel szemben álló hamis próféciát:

Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Annak a rengeteg embernek a szenvedése élő cáfolata a hamis próféták szavának, aki a mai napig elviselhetetlen nyomorban él és már a kétségbeesés szélére jutott.

A költő szenvedélyes indulatát jól visszaadja a szóismétlés („Hazugság, szemtelen hazugság”), amely ugyan szónoki fogás, de a felháborodás őszintesége miatt hitelesnek érezzük.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!