A második és a harmadik versszak jelöli ki a költő feladatát: annak a költőnek, aki a 19. századba született, az a társadalom iránti kötelessége, hogy a nép élére álljon a haladásért folytatott küzdelmében, és prófétaként, apostolként vezesse a népet.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.

A Biblia nemegyszer szolgált nagyszerű költői képekkel az irodalom számára, ez most is így történik.

Petőfi Mózes alakjával jelképezi a költők vezéri, apostoli szerepét (Mózes volt, aki kivezette az egyiptomi fogságból, majd a pusztában való bolyongás után Kánaánba, az Ígéret földjére vezette a zsidó népet az Isten által küldött lángoszlopot követve).

Az ószövetségi történetből vett motívumokkal Petőfi a szabadság („Pusztában bujdosunk”) és a földi boldogság (Kánaán) fogalmait igyekszik megjelölni, és egyúttal egy általánosabb érvényre is emeli, egyetemesebb jelentés felé mozdítja el őket.

Ezek a bibliai képek szemléletesen megjelenítik azt a magatartást is, amit a kor követel a 19. század költőitől:

Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Tehát a költők az újabb időkben isteni küldetést teljesítő kiválasztottak, apostolok, próféták, lángoszlopok.

Olyan vezéregyéniséggé kell válniuk, akik nemcsak látják és másoknak is feltárják az elérendő társadalmi célokat, hanem képesek a nép vezetésére is, arra, hogy utat mutassanak a közösségnek, és élen járjanak a változásokban.

Ez a jellegzetes költő-apostol eszmény, mint említettem, Victor Hugótól származik, aki nemcsak hirdette ezt az eszményt, hanem saját életével megtestesítője is volt annak. De nemcsak a francia, hanem az angol romantikában is jellemző volt, pl. Shelley képviselte.

A Victor Hugo-féle költőideál a magyar irodalomba főként Eötvös József közvetítésével került át. Nálunk és a közép-kelet európai irodalmakban ez az eszmény azért vált még fontosabbá, mert ebben a térségben nem volt jelentős polgári réteg és nem volt szabad, független nemzetállam sem, így a modernizációs programot ezek hiányában kellett megvalósítani.

Makay Gusztáv szerint Magyarországon a költők már a kezdetektől fogva betöltötték közösségi hivatásukat és lámpásként világították meg a jövőbe vezető utat. Irodalmunkon végigtekintve azt látjuk, hogy Balassi Bálinttól kezdve egészen a 20. század végéig elmondható, hogy a legnagyobb magyar költők és írók mindig részt vettek a nemzet önvédelmi harcában, vagyis minden kritikus történelmi időszakban beteljesítették azt a küldetést, amely Petőfi szerint a művészekre hárul.

Ugyanakkor ne feledjük el, hogy Petőfi programja alkalmi jellegű: időhöz, korszakhoz kötött. Nem minden korra érvényes, hogy a művészetnek politikai célok szolgálatába kell állnia, hanem csak azokra a korszakokra, amelyekben a törtélelmi helyzet megköveteli a költőktől a közéletben való harcos szerepvállalást (ilyen sorsfordító korszaknak tartotta Petőfi a 19. századot). A korhoz kötöttséget egyébként a cím is hangsúlyozza.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!