A vers értelmezése

A lírai én az 1. versszakban E/1. személyben szólal meg és a megszólítottakat tegezi, majd a 2. versszakban T/1. személyre vált. A 3-5. strófában nincs megjelölve a beszélő személye, az utolsó, 6. versszakban pedig a költő ismét T/1. személyben beszél.

Az első versszak azt a gondolatot fejezi ki, hogy nincs szüksége a világnak olyan költőre, aki csak az egyéni érzéseiről, problémáiról tud vagy akar írni a verseiben.

A felütés meglehetősen éles, kemény hangú: a költő egy tiltó mondattal indítja a verset:

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!

A „húrok pengetése” olyan költői kép, amely már Eötvös József versében is feltűnik, de Petőfi még két másik metaforát használ a költészet kifejezésére: a „szent fa” és a „lant” képeket (a lant a régi görög énekes-költők hangszere volt). Ezek mind jól ismert, konvencionális motívumok, a költészet metaforái.

Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.

Petőfi kiemelt fontosságúnak tartja a költők és a költészet szerepét, hiszen véleménye szerint a költő szava tett értékű szó: a lantot csak valamilyen nemes cél érdekében szabad kézbe venni.

Figyelmezteti költőtársait, hogy ez a hivatás rendkívül nehéz feladatot ró az emberre, senki ne válassza könnyelműen, csak ha fel tudja vállalni azt a munkát, amit költőként el kell végeznie.

Mindjárt szembe is állít egymással kétféle költőszerepet: a csak az önkifejezésre törekvő, csak személyes témákról író költőt a közösség javát és a társadalmi haladást szolgáló költővel:

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Ezt a részt sokszor félremagyarázták vagy eltúlozva úgy értelmezték, mintha Petőfi csak a közéleti líra létjogosultságát ismerné el.

Pedig ez a strófa egyáltalán nem jelenti azt, hogy a költő teljesen elítéli az egyéni érzelmek kifejezését (ő maga is gyakran írt személyes érzéseiből fakadó remekműveket), hanem arról van szó, hogy Petőfi azt akarja, hogy a költők ne csak önmagukról írjanak, hanem törődjenek a közügyekkel is.

Azt szeretné, hogy költőtársainak látóköre ne szűköljön le önmagukra és személyes problémáikra, és ne hárítsák el a közösségért való felelősségvállalást. Vagyis az öncélú költészetet utasítja el, a l’art pour l’art elvét, amely tagadja, hogy az irodalomnak társadalmi feladata is lenne.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!