A vers keletkezésének történelmi háttere

A XIX. század költői című művében követelt magatartásformára Petőfi saját korában láthatott példákat külföldön. A 19. század első felében ugyanis szinte minden nemzetről elmondható, hogy nagy költői bizony harcos egyéniségek voltak: nemcsak költők, hanem politikusok is egyben.

Franciaországban Victor Hugo nemcsak megtestesítője, hanem megalkotója is volt a népet vezető költő-apostol eszményének. De politizált Lamartine is és Petőfi egyik személyes mintaképe, Béranger is. Németországban Heine, a cári Oroszországban Puskin és Lermontov képviselték ezt a költőtípust.

Elmondható tehát, hogy a 19. század költői valóban a közösség harcosai voltak és a társadalmi és nemzeti haladás ügyét képviselték.

Petőfi ezt jól látta, és nem véletlen, hogy éppen 1847-ben érezte szükségét annak, hogy elveit ars poeticaként megfogalmazza, hiszen az ország a szabadságharc küszöbén állt, és ő azt akarta, hogy költőtársai döntsék el, melyik oldalon állnak, és aki a néppel akar tartani, az vállalja fel a harcos népvezér-költő szerepét.

A vers műfaja, hangulata, stílusa, költői eszközei

A XIX. század költői típusa szerint az érvelő versek közé tartozik, stílusát kevert vagy átmeneti jellegűnek szokás nevezni, mivel romantikus, realista és klasszicista jegyek is találhatók benne.

Műfaja óda, mivel emelkedett témáról szól, magasztos eszméket hirdet.

A logikusan felépített mű teli van indulattal és szenvedéllyel. A lírai én szenvedélyesen érvel, mert meg akarja győzni költőtársait, így aztán a vers érzelmileg túlfűtött, felfokozott, lelkes, szenvedélyes, indulatos, mozgalmas és lendületes.

Hangneme dühös és türelmetlen, csak az utolsó versszakban válik lágyabbá és szelídebbé, és sugároz megnyugvást.

Az intenzív érzelmi hatást számos szónoki fogás idézi elő, egyenesen azt lehet mondani, a versben alapvetően nem a képi kifejezésmód dominál: Petőfi a retorika eszközkészletével dolgozik.

Ilyen retorikus eszközök pl. a felszólító és felkiáltó mondatok, a kérdések, a szóismétlések (pl. „hazugság, szemtelen hazugság”), ellentétek („tűzön-vízen át”), halmozások („küzd, fárad, izzad”), anaforák, vagyis azonos szerkezetek ismétlődése („Ha majd…”), magyarázatok, hasonlatok, megszemélyesítések és a beszélő személyes reakciói (pl. „Előre hát”, „Átok reá” stb.).

Érzelmileg ugyancsak hatásos eszköz, amikor a költő a versépítés során a mondatok összekapcsolásának módjai közötti viszonnyal játszik. Ez a viszony lehet párhuzamos és ellentétes is.

A mondatpárhuzam rokon tartalmú, hasonló szerkezetű mondatok sorjáztatását jelenti. Ezzel az eszközzel a költő nagyon mély benyomást tud tenni az olvasóra, mivel erős érzelmi megindultságot ébreszt és feszültségfokozó hatása is van. Ráadásul a gondolatok ritmikus ismétlődése fokozza a zenei hatást és segíti a vers megértését, a fő gondolatok rögzülését az olvasó emlékezetében.

Petőfi az 5. versszakban használta ezt az eszközt, ahol a „Ha majd” szókapcsolat ismétlődik háromszor, de találkozhatunk vele pl. Vörösmarty Országháza című versében is (ahol a „Neve” szó ismétlődik négy alkalommal), s találunk rá példát Arany Jánosnál is (A walesi bárdok című versben a gondolatpárhuzamok nagyobb távolságban követik egymást, az „Edward király angol király” sor ismétlődik).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!