„Non est volentis…” – az idézet értelmezése

A latin nyelvű idézet a mű elején Szent Pál leveléből való, amit a Rómabeliekhez írt. „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis dei”, vagyis: „Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annak okáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

Az idézetnek több értelmezése lehetséges, de az biztosan benne van, hogy az emberi akarat relatív, Isten irgalma viszont abszolút.

Nem annál, aki akarja, nem is annál, aki elfut, hanem Istennél van a kegyelem, a döntés: ő tudja, ő látja át a világot.

Ez az utalás többször is megjelenik a regényben. Nem lehet akarattal előhívni a kegyelmet. A „nem is az, aki elfut” utalhat Medvére is, aki többször megszökött az iskolából. Szegedy-Maszák Mihály szerint a könyv az emberi élet zűrzavaros voltával a természetfölötti rendet állítja szembe.

Kívülről minősíteni a történteket és változtatni rajtuk csak egy elképzelt transzcendencia, egy világot meghaladó törvényszerűség hivatott.

Akárcsak a középső rész címében szereplő sár és hó motívuma, az idézet azt üzeni, hogy a kietlen világban is lehet – és kell is – élni, mert vannak az életben olyan értékek, amelyek így is megmutatkozhatnak, ha elég kitartóak és becsületesek vagyunk (szolidaritás, szeretet).

Az őszi esős időszakban a sár fokozta a növendékek kiszolgáltatottságát, a sár az élet gyalázata, a rossz, megjelenése a regényben a mélypontot jelzi.

Télen a hó viszont befedte a tájat, csökkentette a szenvedéseket: a hóesés afféle kegyelmi aktus. „Megtanultunk élni a tájban és egymagunkban a többiek között.” A tiszta és hideg világban a zűrzavar helyett lehetségessé vált a könyörtelen rend és a benne való létezés.

„… egy pillanatra világossá vált a talaj alaprétegződése, amin éltem: a kimondhatatlan érzés, hogy mégis minden csodálatosan jól van, ahogy van” – idézi fel Bébé a regény zárójelenetében. Kiderül, hogy az embertelen világ a maga módján élhető.

Az idézet azonban értelmezhető úgy is, hogy az emberhez méltó túlélés kegyelme csak azoknak adatik meg, akik nem akarják, nem futnak utána.

Ottlik műve azt a kérdést teszi fel, hogy vajon az emberek kiosztott szerepet játszanak-e, vagy mindenki azért felel, amit saját erkölcsi indítékaiból fakadóan tett. Ez a vagylagos kérdés adja azt a feszültséget a regénynek, ami által mélyen megrendíti az olvasót.

Az Iskola a határon nyelvezete

Az elbeszélés nehézségei c. bevezető részben Ottlik ugyanazt hangsúlyozza, amit A regényről c. írásában később kifejtett: a valóságról alkotott képünk tökéletlen, mivel rá vagyunk utalva a nyelvre, hogy kifejezzük a valóságot, márpedig a nyelv maga is absztrakció, nem lehet képe a valóságnak.

A nyelv csak csonkán és hamisan képes visszaadni a valóságot, de ez az önkényes értelmezés az évezredek alatt már annyira beleitta magát a szemléletünkbe, hogy konkrét valóságként kezeljük, amit a nyelv kifejez, miközben a legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, sőt, gondolkozni sem.

A nyelvnek ezzel a valóságstruktúrájával száll szembe a költészet és a művészet: az író regényében a valóság épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. Ottlik regénye is a kifejezés pontosságáért vívott művészi küzdelem dokumentuma.

A nyelv problémája mindjárt ebben a bevezető részben nagy hangsúlyt kap: a hallgatás, a beszéd, a morgás, az elharapott szavak mind a kommunikáció egy-egy rétegét jelentik.

A fiúk amúgy rendkívül trágárul és közönségesen beszélnek. Azok a gyerekek, akik személyiségüket jobban óvják (emberségüket, lelkiségüket, ami eleinte öntudatlan, aztán lassan tudatosul bennük) elzárkóznak a csúnya szavak használatától, nem veszik a szájukra őket.

A tisztek, a vezetők, a többi gyerek ocsmányul, primitíven beszélnek. Bébééknek nem mondja senki, hogy ne beszéljenek csúnyán, ők maguk alakítanak ki egymás közt egy másfajta beszédet.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!