Ottlik Géza: Iskola a határon (elemzés)
Lázadások a rendszer ellen
A katonaiskola feltétlen engedelmességet követel a diákoktól, ugyanakkor nincsenek itt olyan értelmes törvények, amelyekkel azonosulni lehetne.
Ebben az ésszerűtlen világban, melynek szabályait úgy alakították ki, hogy soha senki ne lehessen ártatlan, és bármikor bárkit meg lehessen büntetni, emberhez méltó életet paradox módon csak Merényi és bandája tud élni.
A gyerekek arra is rájönnek, hogy legfőbb kínzójuk, Schulze is csak része a rendszernek, ezért nincs értelme őt gyűlölniük.
Erős abszurditás fedezhető fel abban a dilemmában, hogy ami vagy aki ellen lázadnak, annak a természete elválaszthatatlan az emberi természet egészétől. Mit tehetnek akkor?
A Fekete kéz, ez a kalandregényekre emlékeztető gyermeki összeesküvés csak tétova kísérlet az ellenállásra, Medve kockás füzete azonban már a szellem, a művészet tiltakozása.
Medve szökésével is lázad a katonaiskola embertelen világa ellen. Rajta kívül még más fiúk is fellázadnak, mindenki más módon.
Az egyik lázadó Öttevényi, aki panaszra jelentkezett (ez lehetséges, de példa nélküli dolog). Szükségképpen el kell buknia.
Senki se áll mellé, Merényiék bemocskolják, a társai kiközösítik, s hiába ártatlan, az iskola végül eltanácsolja őt. Mielőtt távozna, Merényi alaposan elveri, és a Pilátus-tömeg-Krisztus bibliai jelenetre rájátszva odaállítja a többiek elé.
Ez az Ecce homo-jelenet (Ecce homo = „Íme az ember” – Pilátus e szavakkal adta át Jézust a zsidóknak, hogy feszítsék keresztre) a regény középpontja, a mű szövegének épp a felénél helyezkedik el. A jelenetet elmesélő Bébé egy a tömegből: ő is elítéli Öttevényit, akinek sorsa tulajdonképpen a mártíromság.
Egy másfajta lázadó Apagyi, aki akkor lesz újonc, amikor Bébéék már felsőbb évesek. Az ő lázadása nem belátásból fakad, mint Medvéé, hanem értetlenségből.
Se felnőtt, se katona nem akar lenni. Semmilyen parancsot nem akar végrehajtani, ő az örök gyerek és örök civil.
Magatartása nevetséges az adott világ keretein belül, ugyanakkor mégis öntörvényű: valamennyi méltóságot és értéket mégiscsak hordoz.
Társai iszonyatosan megverik, s akárcsak Medvét, a verés után őt is holtnak hiszik. Végül az apja hazaviszi. Sorsa sem nem tragikus, sem nem komikus, hanem végtelenül groteszk.
Lélektani, nevelődési regény
A regény arról szól, hogy bármennyire is nagy közösségben élnek, mind magányosak és kiszolgáltatottak.
Ugyanakkor a fiúk rendezett életet élő felnőtt személyiségek lesznek később. Az a mély egymásrautaltság, egyivásúság él közöttük tovább, ami a katonaiskolában alakult ki. A felszín alatt ugyanis közös gyökereik vannak, van emberségük.
Ám az első időkben a kiszolgáltatottság, a fájdalom, a véres verések miatt sokszor nem voltak képesek egymás mellé állni, és nem is akartak.
Évek telnek el, mire megnyílnak annyira, hogy szükségük legyen egymásra, és tudjanak egymáson segíteni, megértsék, hogy egymásra vannak utalva. Ezeket az egymást segítő kapcsokat a katonai iskola hívja életre a mélyből fokozatosan.
Van ezekben a fiúkban valami, ami fontosabb mindennél. Egy pont, ami megmarad bennük tisztán. Felnő bennük egy szép, az előzőnél fegyelmezettebb, koncentráltabb, a világot egészen másképp látó ember.
Bébé rajzol, Szeredy zenél, Medve ír. Mindhárman művészi sorsot választanak. Tehát ezekből a kis megtört, széttört személyiségekből érett, az élet felszínével, mindennapjaival is megbirkózni tudó ember lesz.
Ők nem szaladnak el a verés elől, amikor az idősebbek megtörik, „betörik” a kicsiket. Ők rendezetten elviselik.
És közben, ahogy kezd új személyiségük kiépülni, védettebbek lesznek, már nincsenek kiszolgáltatva a külvilágnak, mert belülről építkezik a személyiség. Rájönnek, hogy egymás miatt szép számukra a világ.
Lét-és időérzékelés: ellentmondásosság és viszonylagosság
Az emlékek élesen bevésődtek a szereplők tudatába, de az illesztéseik hiányoznak: ezért nem lehet tudni, mikor történt adott esemény, adott időpontban-e vagy jóval előbb.
Abban a három hónapban, amit részletesen felidéznek, több évre való élmény érte őket, ezért lassúnak, elnehezültnek érződik minden mozzanat, a jelenetek egymásba mosódnak, nincs kitapintható kezdetük és végük.
„Rettenetesen sok nap ez, legalább tíz-tizenöt esztendőre való.” A napirend monotóniája és az állandóan jelenlevő igazságtalanság és erőszak a végletekig fokozza ezt az érzetet. „Nem történik semmi, hiába várjuk (…) rakódnak bennünk a napok, az órák, a percek.”
Az író közben pontosít, epizódokat cserél, töröl, kiegészít, de éppen azért, mert kétségbevonható minden részlet, az egymást kioltó információk együtt kiadják azt az érzetet, amivel az életünket leéljük. „Nem így telt velünk az idő” – jelenti ki Bébé többször is.
Ez a viszonylagosság az egyes magatartásformák megítélésében is érvényesül. Egyformának látszó tettek később eltérő képet mutatnak, egyazon gesztust más időből nézve teljesen másképp ítélhetünk meg.
Mégis ezek a viszonylagosságok alá vannak rendelve egyfajta ösztönszerű erkölcsi egyértelműségnek.
Az alkalmazkodásokból és ellenállásokból összerakódó képlékeny közösségi élet mégiscsak valamilyen belső rend szerint működik, ez a rend pedig évszázadok alatt kialakult keresztény beidegződésekből áll össze.
Ez nem jelent tudatos, ideológia-vezérelte életvitelt, jelenléte mégis kétségbevonhatatlan. A főszereplők esendőek, de jellemük autonóm, szilárd, és a többiekétől jól megkülönböztethető. Az Iskola a határon ennélfogva példázatként is olvasható.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
Hozzászólások
Ottlik Géza: Iskola a határon (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>