Ottlik Géza: Iskola a határon (elemzés)
Elbeszélői hangok és nézőpontok
Medve naplóját olvasva Bébé szembesül a saját emlékeivel. Örökösen megszakítja Medve elbeszélését és saját értelmezést fűz hozzá. Először még elválasztja idézőjelekkel, hogy mit írt Medve és mit ő, mivel az ő értelmezése más.
Később a kettejük elbeszélése összeolvad (idézőjelben álló, tehát Medve változatlanul hagyott kézirataként szereplő fejezet csupán négy van a regényben.)
Tehát kettős nézőpont érvényesül. Van egy alapszöveg és egy arra reflektáló másik szöveg, amely megerősíti vagy kétségbe vonja az alapszöveg állításait.
Bár Medve kézirata harmadik személyű, Bébé önarcképnek tekinti. Medve írása (a szerző szándéka szerint) regény, Bébé írása viszont első személyű visszaemlékezés.
Olvasás közben arra is rájön, hogy Medve nem feltétlenül megbízható elbeszélő, hiszen regényíró volt, és művészi szöveget hozott létre, ami nem követi hűen a valós eseményeket.
Ezért Bébé a műalkotásnak készült kéziratot folyton kijavítja, hogy pontosabb, hitelesebb, valósághűbb legyen: ezzel azonban arra is figyelmeztet, hogy a saját elbeszélése szintén irodalmi szöveg, sőt, maga az egész Iskola a határon c. regény is az.
Ezzel Ottlik azt akarja hangsúlyozni, hogy se Medve, se Bébé elbeszélése nem „hiteles dokumentum”, mivel az emlékezet szelektív: egyikük se tudja már tökéletesen időrendbe szedni az eseményeket.
Ottlik a kettős nézőpont használatával és a folytonos nézőpontváltással arra a bizonytalanságra akarja felhívni a figyelmet, ami az események értelmezésében rejlik.
Egy-egy mondatot, tettet többféleképpen is lehet értelmezni, ezért ő két oldalról is láttatja. Ezzel szeretné megteremteni az epikai hitelességet: elvégre a több szempontból előadott esemény, ha a részletekben bizonytalanok vagyunk is, alapjában véve mégiscsak igaz, valami olyasmi valóban történt.
Ugyanakkor a két elbeszélő használatával Ottlik azt az olvasói szokást is megnehezíti, hogy azonosuljunk egyik vagy másik elbeszélővel. Azonosulás helyett oda kell figyelnünk azokra az apró eltérésekre, amelyek a két elbeszélő értelmezésében megjelennek.
A két elbeszélőre még azért is lehet szükség, mert felnőttkorból visszatekintve nehéz rekonstruálni a gyerekkorban történteket.
Amire hőseink visszaemlékeznek, felnőtt szemmel nézve mind kis formátumú, kisléptékű ügy: kis élmények, kis győzelmek és kis kudarcok, ám akkor nagyon jelentősnek tűntek.
Gyerekkorban ugyanis az események éppen annyira nagyok, amilyen nagynak megéljük őket, annyira tragikusak, amilyen tragikusnak minősítjük őket – ez a gyerekkor kiváltsága, ugyanakkor terhe is.
Az életnek ez a teljessége, amelyet gyermekkorban érzékelünk, utóbb már elérhetetlen. Ekkor dől el minden: életünk minden későbbi fejleménye csírájában tetten érhető a gyermekkor eseményeiben: milyen lesz a magatartásunk, mennyire leszünk képesek döntéseket hozni, milyen tapasztalatok fognak dolgozni bennünk a világról és a többi emberről, kötünk-e életre szóló barátságot vagy távolságot tartunk másokkal, stb.
Ezeknek mind gyermekkorban van a gyökere, olyan pillanatokban, mint pl. amikor Szabó Gerzson használhatatlan rajzszögeket ad Bébének.
A katonaiskola világa
Lassan, fokozatosan a történések mélyére jutunk. Az első napok, hetek állnak a középpontban, amikor az idősebbek „betörik” a kisebbeket.
A katonaiskolában 10 évesen kezdik a gyerekek az első osztályt, de 7 fiú a második év elején, 11 évesen csatlakozik be.
Az újak egy többé-kevésbé összerázódott közösségbe kerülnek, ahol a vezér egy Merényi nevű fiú, aki pár évvel idősebb a többieknél (mivel megbukott). Az, hogy idősebb, és hosszabb ideje van az iskolában (jobban ismeri a dörgést), előnyére szolgál az újoncokkal szemben.
Ezek a gyerekek kiskamaszok, akik barátságos, otthonos szülői környezetből kerülnek ide. Abban az életkorban vannak, amikor erős a csapatszellem, ezért bandákba tömörülnek, ahol nem ritka a kegyetlenkedés.
Erősen hierarchikus viszony alakul ki köztük, amely a katonaság szellemiségét tükrözi le. A katonaságnál ugyanis kötelező a vakfegyelem, amit megalázással, kegyetlenséggel érnek el. A tanulók egymással szembeni kegyetlenkedéseit az iskola afféle „nevelődési” eszköznek tekinti, vagyis elnézi, természetesnek veszi.
Lassan kiderül, hogy itt baráti, ember hang nem lehet, nyoma sincs, és senki nem is tart rá igényt. Semmilyen emberi megnyilvánulásnak helye sincs a katonaiskolában, se az otthoni civil beszédnek. Nagy a szigorúság.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
Hozzászólások
Ottlik Géza: Iskola a határon (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>