Az orosz formalizmus egy irodalomtudományi irányzat, iskola, melynek tevékenysége az 1910-es évek közepétől az 1920-as évek végéig tartott. Sklovszkij, Eichenbaum, Brik és mások 1919-ben létrehozták az OPOJAZ-t (a költői nyelv tanulmányozására alakult társaság). Ám az orosz formalizmus története nem szűkíthető le e társaság tevékenységére.

Ebben az időszakban a formalisták már viszonylag jól körvonalazott rendszerré alakították irodalomtudományi és irodalomelméleti nézeteiket. Felfogásuk szerint az irodalom belső törvényekkel rendelkező autonóm rendszer, melynek létét, funkcióit az irodalmiság határozza meg.

Ebből következik, hogy az irodalomban a „különössé tevés” elve érvényesül, ami a művészi eljárások segítségével valósul meg, így ezek döntő szerepet játszanak az irodalmi mű létrejöttében. Sklovszkij ebben az időben a műalkotást ezen eljárások összességének fogta fel.

Az irodalom történeti folyamatát a formalisták immanens, önfejlődő jelenségnek tekintették, s tevékenységük első lépéseként az irodalom nyelvi tényezőjének leírására törekedtek. Alapállásuk az volt, hogy a nyelvi tény az irodalmi művek nem külsődleges járuléka, hanem aktív tényezője, szemben azzal a felfogással, amely a műbeli nyelvi tényt a művészi kép, ill. a gondolat passzív hordozójának tekintette.

Az 1920-as évek első felében az OPOJAZ-hoz és a formalizmus elméletéhez Tinyanov, Tomasevszkij és mások is csatlakoztak. Az irodalmi mű struktúrája, elemeinek funkciói, építőelvei kerültek vizsgálódásuk középpontjába.

Elemzéseik a formalizmus korábbi felfogására épültek. Nem adták fel ugyan azt a nézetüket, hogy az irodalom autonóm jelenség, de szükségképpen előkerültek az irodalom és a nem-irodalom vagy – Tinyanov szavai szerint – az irodalmi sor és más sorok, azaz kulturális, társadalmi, történelmi jelenségek közti viszonyok problémái.

A költészet tanulmányozása kapcsán Tinyanov A versenyelv problémái c. könyvében kijelenti, hogy a szó nem úgy kerül be az irodalmi alkotásba, mint egy tégla, hanem elemeire bontható, s valamennyi alkotórésze meghatározott szerepet tölt be a műben.

Brik A ritmus és a szintaxis c. tanulmányában a ritmust megszabadítja a metrum kényszerétől és a vers szervező tényezőjévé avatja. A metrumot és a nyelv alakzatait a ritmusnak rendeli alá.

A ritmus elméleti kérdéseiről egyébként sokat írtak a formalisták, mivel a ritmust a költészet egyik legjelentősebb tényezőjének tartották. Tinyanov pl. azt állítja, hogy a ritmus az a többlet, ami a verset verssé teszi.

Az iskola persze nemcsak a lírával, hanem az epikai szövegek alaktanával is foglalkozott. Például Tomasevszkij a prózai alkotások kapcsán felhívja a figyelmet a fabula és a szüzsé kettősségére.

Eszerint a szüzsé a cselekmény műalkotásbeli motívumainak művészileg elrendezett struktúrája, szemben a szó közhasználatú jelentésétől eltérő értelemben felfogott fabulával, amely valamennyi motívum összege.

Vagyis a fabula azt az időbeli és okozati sort jelenti, amely, akárhogyan mondják el, a történettel, ill. a történet anyagával egyenlő. Tehát a fabula az, ami valójában történt, míg a szüzsé az, ahogyan erről az olvasó tudomást szerez. A fabula tehát a szüzsé nyersanyaga.

A formalista módszer fokozatosan az irodalom csaknem valamennyi jelenségére kiterjedt, s beépült a folklór kutatásába is.