John Keats saját kezű rajza egy ún. Sosibios-vázáról

Az írás vázlata:

• Bevezetés (az óda fogalma, jellemzői)
• Az óda az ókorban
• Az óda a nemzeti irodalmak korában
• Az óda a magyar irodalomban

Az óda mai fogalmunk szerint fenséges tárgyról szóló, ünnepélyes, emelkedett hangnemű költemény.

Témája többnyire magasztos, terjedelme hosszabb, és törekszik az érzelmi hatásosságra.

Általában van valamilyen fontos üzenete, egy eszmét vagy gondolatot bont ki (szólhat pl. a kortársakhoz a példaadás szándékéval). Szerkezete és ritmikája bonyolult, általában hagyományos stilisztikai-retorikai megoldásokat alkalmaz.

Gyakori, hogy az ódának megszólítottja is van, pl. valamilyen istenség vagy a nemzet.

19. századi irodalmunkban elsősorban a hazafias és a bölcselő ódára találunk sok példát (legjelentősebb ódaköltőnk Berzsenyi Dániel, aki a nemzet sorsáról írt hazafias ódákat), de sok más téma is lehetséges, pl. a művészet, a lét, az emberiség sorsa, az erkölcs, nagy emberek tettei, a természet, az igazság, a barátság, a szerelem, az életöröm. 

A hagyományos műfajelmélet szerint az ódával rokon műfajok a himnusz, a ditirambus és a rapszódia.

Az óda az ókorban

Ez a műfaj is ókori eredetű, akárcsak az elégia, méghozzá a görög ódé (=ének) szóból származik. Az elégiával szemben azonban, amelyet fuvolakísérettel adtak elő, az óda valamilyen pengetős hangszer által kísért dal volt.

Az ókorban a költők még sokkal tágabb körből merítették témáikat, mint modern utódaik. A görögök ódának, a rómaiak carmennek nevezték költeményeiket.

Az ókori óda három egységből állt: 1. odafordulás a tárgyhoz, 2. a tárgy kifejtése, és 3. tanulság megfogalmazása.

Az ókori görögöknél az ódának két változata alakult ki: a kardal, amit a kórus adott elő, és a monódia, amely egyetlen költő éneke. Az óda pedig olyan gyűjtőnév volt, amely mindkét típust magába foglalta.

A kórus által énekelt ódák főleg közösségi alkalmakon hangzottak el és hősöket, atlétákat dicsőítettek. Ilyenek voltak pl. az i. e. 5-6. században élő Pindarosz győzelmi énekei.

Ezzel szemben a monodikus ódák bensőségesebb hangvételűek voltak, személyesebb érzéseket szólaltattak meg, hatásosságra való törekvésük és mértékletesebb. Ilyen ódákat írtak pl. Szapphó és Alkaiosz, de sajnos kevés teljes szöveg maradt fenn.

A latin ódák eszmeileg, tematikában, hangnemben és formailag is nagyon változatosak. A legismertebb carmeneket Horatius írta, aki a görög ódaszerzők játékos, pajzán verseihez képest filozofikus és egy-egy életelvet, bölcseleti felismerést tartalmazó ódákat alkotott.

Ő tette a legnagyobb hatást az európai ódaköltészetre. Licinius Murenához írott ódájában az arany középút gondolatát fejti ki, a Leuconéhoz és a Thaliarchushoz írottak a jelen pillanat fontosságát ecsetelik, A rómaiakhoz írt ódája a hazaszeretetről szól. Ezek a művek mind nagy hatással voltak a magyar ódaköltészetre, Berzsenyi műveire például.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!