Az ábrázolás írói eszközei

A cselekmény másfél napig tart (ebédtől másnap estig). Az egy szálon futó történetben mindvégig a főhős nézőpontja érvényesül, azaz Kis János szemszögéből látjuk az eseményeket, melyek egyenletes tempóban peregnek. A helyszínek is ennek megfelelően, egyenletesen változnak: előbb a földeken játszódik a mű, aztán Kis János otthonában, másnap ismét a földeken, végül az esküvőn.

Feltűnő a novella drámai szerkesztése, ami Móricz későbbi írásait is jellemzi: másfél napba sűríti az eseményeket, ugyanakkor tömör utalások formájában a főszereplő egész múltja feltárul az olvasó előtt.

A mű szerkezete hagyományos, lineáris. Tartalma alapján két egységre bontható: az első rész a mű elejétől addig tart, amikor Kis János megtudja, hogy meghívják a lakodalomba. A második rész pedig a mű végéig, a tragédiáig tart.

A történet lényegét, legfontosabb eseményét már az első mondatból megtudjuk: „Mindenki a Sarudy-lány holnapi lakodalmáról beszélt.” Ez egy in medias res típusú (a dolgok közepébe vágó) kezdés, mely ellentmondásban áll a címmel: a lakodalom ugyanis örömteli esemény, a cím viszont egy megrendítő, szomorú eseményre utal.

Jellemző egyébként Móriczra, hogy szeretett novelláinak egyszavas címeket adni (Tavasz, Gyász, Erzsébet, Nyomozás, Napszámosok, Tragédia, Barbárok). Amikor nem egyszavas címet adott, akkor is rövidek a novellacímei. (Vele ellentétben Mikszáthnál akár egész mondatos cím is előfordulhatott, pl. Hová lett Gál Magda?).

A történet középpontjában is az első mondatban említett lakodalom áll, amely nemcsak a Sarudy-lány számára fontos, hanem, mint kiderül, mindenkinek.

A „Sarudy-lány” kifejezés is régies: akkor emlegettek valakit ilyen formában, ha egy vagyonos ember gyerekéről volt szó. Ma inkább azt mondanánk, „a Sarudy lánya”, vagy a lány teljes nevét használnánk.

Tehát már az első mondatból kiderül, hogy Sarudy valószínűleg a falu leggazdagabb embere. Ebben az első mondatban az egész mű lényegét megfogalmazza az író.

Ezután életképszerűen bemutatja a falusi emberek egyik jellemző munkáját, az aratást, illetve a déli pihenőt. Ebben a részben a népköltészet stílusára emlékeztető szavakat használ, pl. lakodalom, aratók, mező, embertelen, legények.

Ezzel a bevezetéssel mintegy megteremti az elbeszélés hangulatát, légkörét, elénk tárja a paraszti élet apró jellegzetességeit, szereplőit, örömeit. Ehhez mozgalmas, dinamikus igéket használ.

Gyakoriak az általános névmások: mindenki, senki. A környezetet ikerszók, hangfestő és hangutánzó szók segítségével teszi még érzékletesebbé (pl. izegtek-mozogtak, hangyaszorgalmú). Lassan, szinte állóképszerűen indul a cselekmény. A mű elején a mondatok is hosszabbak, később lerövidülnek, hirtelen lezárulnak.

Móricz ábrázolásmódja naturalista: a maga természetességében mutat meg mindent. Prózájában általában az ábrázolás egyik fontos eszköze a párbeszéd: beszélteti szereplőit, akik a társadalmi közegüknek megfelelő népies, régies nyelvezetet használják (beszédükben gyakran előfordulnak például magánhangzótorzulások).

Móricz a szereplők gondolatait és beszédét nem a helyesírási szabályok szerint írja le, hanem úgy, ahogy az adott szereplő kiejti a szavakat, pl. „eleget dógoztam neki életemben, meghíjhatna a jánya lakodalmára. Hadd laknék jól eccer.”

Legtöbb novellájában tehát dialógusokból ismerjük meg a szereplőket és az eseményeket, de a Tragédiára ez éppen nem igaz. Nagyon érdekes, hogy a szövegben egyetlen igazi párbeszéd sincs, de ha ránézünk a szövegképre, ezt nem vesszük észre.

Kis Jánoson kívül csak két embert hallunk beszélni a mű során: azt, akitől a „Dógozni, emberek!” és a „Dologra!” felkiáltás származik, és Sarudyt, amikor meghívja munkásait a lakodalomba: „Emberek, asszonyok, hónap este mindenki elgyühet a lyányom lakodalmára. Annyit ehettek, amennyi belétek fér.”

Minden egyéb elhangzó mondatot Kis János mond vagy gondol a műben: vagy monologizál, vagy párbeszédet folytat önmagával. Tehát mindvégig a főszereplő marad előtérben, végig az ő nézőpontja érvényesül. Ennek oka az, hogy Kis Jánossal senki sem törődik, így nincsenek párbeszédes részek.

Egyedül a főszereplő karaktere van kidolgozva a műben. A mellékszereplőkről szinte semmit nem tudunk meg, mindössze annyi a szerepük, hogy érzékeltessék Kis János átlagtól eltérő jellemét.

Kis Jánost Móricz a beszéde vagy gondolatban elhangzó szavai által jellemzi, így nem csoda, ha a novella igen sok szava az evéssel vagy ételekkel kapcsolatos: almásétel, cserépfazék, főtt rák, zsíros tyúkhúsleves, tésztacsiga, tyúkláb, galuska, töltött káposzta, tányér, túrós csusza, ízes, tejfölös, töpörtős, kövér, „nagy darab húsok”, csömör.

Az író a késleltetés, a sűrítés eszközével is él, és szabad függő beszéd alkalmazásával tárja fel Kis János belső világát. Kihasználja a nyelvi lehetőségeket is: tőmondatok használatával mutatja meg, hogy ez a komor, agyondolgozott ember soha egyetlen pillanatra sem tudott érdekessé válni senkinek.

Olykor mintha a főhős nyelvi képességei érvényesülnének a mondatok fogalmazásmódjában: Móricz rövid, gyakran lapos mondatokat ad Kis János szájába, ezekkel jellemzi őt. A megfogalmazás tehát szándékoltan igénytelen, mivel a főhős is igénytelen és jellegtelen figura.

Az egyszerű parasztemberek jellemzésének eszköze például a mondatvégi három pont, amely azt jelzi, hogy a gondolkozáshoz nem szokott, nehézkes észjárású főszereplő nehezen találja meg a megfelelő szavakat bizonyos helyzetekben, vagy elkezd egy gondolatot, mondatot, aztán befejezetlenül hagyja. Példák:

„Hadd laknék jól eccer…”

„Azután töltött káposzta…”

„Hatvanat megennék belőle…”

„Üres…”

Móricz kevés jelzőt használ, Kis Jánost sem írja le részletesen, mintha ő maga se tartaná érdemesnek különösebb figyelmet fordítani bemutatására. Néhány semmitmondó megjegyzéssel elintézi a bemutatását, köztük azzal a groteszk hatású mondattal, hogy: „Olyan volt mint egy ember; két szeme volt, meg egy orra.”

Annyit tudunk meg a főhősről, hogy átlagos külsejű, sovány, bajuszos, illetve hogy erős, nagy csontú állkapcsa és szürke szeme van, de ezek az információk elszórtan bukkannak fel a szövegben. Az írót végig szűkszavúság jellemzi: ugyanolyan visszafogott, mint a főszereplő, mintha az ő személyiségéhez akarna igazodni.

Az ábrázolás során a kijelentő mondatok dominálnak, Móricz rövid, tömör, hatásos mondatokban fogalmaz. Nem boncolgat, nem fejteget, nem magyarázza vagy értelmezi az eseményeket, legfeljebb nagyon tömören megadja a főhős gondolatmenetét. Annyit mond el, amennyit az olvasónak feltétlenül szükséges tudnia.

A szándékoltan csökkent értékű, redukált nyelvhasználat a főhős társadalmi hovatartozásán és szellemi képességein túl beszűkült tudatvilágát, befelé forduló magányát is kifejezi.

A novella csattanószerűen záródik, ami általában nem jellemző erre a műfajra: „Újra lenyelte a húst. És most is képtelen volt rá. Megakadt a torkán, s többet nem ment se le, se fel. Az ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult, s hanyatt vágódott. Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csendesedett. Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt.”

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!