Tragédia

Tragédia című, 1909-ben írt elbeszélése (mely a Hét krajcár kötetben jelent meg) naturalisztikus színezetű realista novella, amely már megmutatja a nyomor lelket deformáló hatását, ámbár a főszereplő nincstelensége, örökös éhezése a komikum határát súrolja.

A hagyományos idilli ábrázolásmód még ebben a műben is fel-felvillan, hiszen az aratók „hangyaszorgalmú” emberek, akik vidáman, derűsen végzik kemény munkájukat, és a lakodalomban is mindenki vidám.

A novella hőse, Kis János azonban más, mint a többiek. Móricz az ő alakjában rombolta szét a népszínművek idillikus parasztképét.

Címértelmezés

A novellának rosszat sejtető, baljóslatú címe van. A cím valamilyen borzalmas eseményre, nagy veszteségre utal, így az olvasó egy tragikus történetet vár, mire kiderül, hogy egy kisszerű, nevetséges, már-már groteszk haláleset volna ez a bizonyos tragédia.

A mű egy szerencsétlen ember sorsáról szól, aki a szemünk előtt hal meg akkor, amikor életében először végre lehetősége nyílik egy jót enni.

Azonban nemcsak halála tragikus: egész élete egy tragédia, egész élete  kilátástalan, primitív volt. És persze arra a tragédiára is utal a cím, ahogy az éhezés és a nyomor eltorzítja, fölemészti a személyiséget, ahogyan önpusztításba sodorja az embert.

A jelentéktelen, észrevétlen ember

A főszereplő, Kis János egy átlagos kisember. Nem véletlenül „Kis” a vezetékneve: jól kifejezi ez a név, hogy milyen kisszerű, jelentéktelen emberről van szó. Kis János: nehéz elképzelni ennél egyszerűbb, hétköznapibb, semmitmondóbb nevet.

„Kis János amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember.”

Kis János egyszerű, hétköznapi, unalmas ember, és külsőleg is jellegtelen, jelentéktelen: teljesen átlagos, semmi feltűnő nincs rajta („se nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt vón rajta”). Tehát nemcsak személyisége miatt „láthatatlan”, de még csak jellegzetes arcvonásai, ismertetőjegyei sincsenek.

Gondolatvilágának primitívségét Móricz azzal teszi egyértelművé, hogy elárulja: „sohasem jutott eszébe semmi.”

De hősünk nemcsak külsőre jellegtelen, érdektelen figura, nemcsak nehézkes észjárású, együgyű, hanem lelkileg is alantas, eldurvult, gyűlölködő. Senkivel nincs normális emberi kapcsolata: se a fiával, se a többi paraszttal (akiktől a pihenőidejét külön tölti).

Már a novella elején felfigyelhet rá az olvasó, mennyire más a főszereplő, mint a többi paraszt, akik árnyékot keresnek, örülnek a pihenőnek, vidáman beszélgetnek, tréfálkoznak, évődnek egymással. Kis János árnyékot keresni lusta, társaitól elkülönül, magában eszi meg az ételt, senkivel sem beszélget.

Kedvetlen, zsörtölődő ember, aki csak egyszer nevetett jóízűt életében: az apja halálakor. Apja úgy halt meg, hogy meg akarta őt ütni, amiért megette az egész tál galuskát, de rosszul mozdult, elesett és beverte a falba a fejét.

Ez a haláleset, amelyen Kis János jót nevetett, az olvasóból rossz érzéseket, szomorúságot vált ki. Sokat elmond a főhősről, hogy ő ezt viccesnek találta. Ez arra utal, hogy a családban a szeretetnél jóval fontosabb volt az evés, az éhség csillapítása.

Kis János jellemzésében három mondat kulcsmondatnak tekinthető:

„Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem.”

„Hozzá volt szokva, hogy neki egész életében mindenről le kell mondania.”

„Észre se vette senki.”

Kis János teljesen beszűkült életet él: soha el sem hagyta a faluját, legfeljebb tízszer mozdult ki, akkor is csak a vásárba ment. Életét egyhangúság és a szokás hatalma jellemzi: „Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott.” Vagyis csak azért házasodott meg, mert mindenki más is azt teszi.

Olyan gépies életet él, hogy szinte már csak külsejében nevezhető embernek, más tekintetben inkább igavonó baromra emlékeztet. Mondhatni a vegetatív ösztönélet szintjére korlátozza magát.

Nincsenek nemes érzelmei, és gondolatai is csak a fizikai jóllétre, főleg az evésre koncentrálódnak.

A fiához, aki cserépfazékban hordja ki neki az ebédet a földekre, ahol dolgozik, nincs egy jó szava. A fia szeplős, málészájú gyerek, aki „ijesztően hasonlít” Kis Jánosra.

Úgy tűnik, ez az irigykedő, „mindent eleszem” viszony öröklődik, apáról fiúra hagyományozódik. Kis Jánost az apja az étel miatt akarta megütni, Kis János fia pedig, mikor látja, hogy apja nem hagyott neki semmit a fazékban, elmegy a kutya után földi mogyorót keresni.

Nem törődnek egymással, se a fia Kis Jánossal, se ő a fiával: hidegek, közönyösek egymás iránt, mindkettőt csak az evés érdekli. Ezt érzékelve az olvasó megérti, hogy a cím lelki tragédiát is takar.

Bár erről már nem szól a fáma, feltételezhető, hogy Kis János fia ugyanolyan jót nevet majd az apja halálán, amilyen jót Kis János nevetett gyerekkorában a saját apja halálakor. Hiszen ebből a társadalmi rétegből és a vele járó primitivitásból nem lehet kitörni, a változásra nincs esély. Fia, aki örökli apja nyomorúságát, ugyanolyan riasztó és viszolyogtató, mint Kis János.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!