Móricz három részre tagolja a művet. Az első rész a pusztán, az alföldön játszódik és juhászok a szereplői. Bodri juhász a fiával legelteti a nyáját, és estefelé idegenek érkezését jelzik a kutyák ugatásukkal.

A novella majdhogynem párbeszéddel indul (a második mondat már a dialógushoz tartozik), ami ritkaság. A novellák többnyire leírással szoktak indulni, amelyben az író megismertet minket a környezettel, a szereplőkkel, olykor még az alapkonfliktust is elmondja.

Itt azonban dialógussal nyit: a juhász „beszélget” a kutyájával, és a kis puli „megmagyarázza” neki, hogy pusztabeli emberek jönnek és nem jóindulattal. A juhász teszi fel a kérdéseket a kutyának és maga a juhász mondja a válaszokat is: négy kérdő mondat hangzik el, amelyből három az első kérdésre adott válasz.

Bodri juhász bizalmatlan a városiakkal szemben, de megbízik a pusztai emberekben, ez lesz a veszte. Hogy megbízik bennük, ez a pulival való „beszélgetésből” derül ki:

„– Mija? – szólt rá a juhász.
A kutya csak még jobban ugatott.
– Városifélék? – kérdezte a juhász.
A kutya egy pillantásig hallgatott.
– Pusztabéli?
A kutya ugatni kezdett.
– Akkor mi bajod?”

Azaz ha pusztai emberek jönnek, akkor minek ugat a kutya, hiszen semmi baj nincs, erre lehet következtetni szavaiból. A puli azonban, mintha csak érezné, hogy baj lesz, nem hagyja abba az ugatást. Gazdája ennek ellenére nyugodt, bár érzéseit, gondolatait nem ismerjük.

A megérkező veres juhász és társa sokáig nem hozakodik elő a jövetelük céljával, és sokáig csak hallgatnak – ezalatt azonban a vendégek kutyái összeverekszenek Bodri juhász kutyáival, ami előrevetíti az eseményeket.

Ez az első rész tele van fojtott feszültséggel, amely egyre erősödik. Az író ezt a fojtott feszültséget az idő múlásának ábrázolásával és a sejtetés eszközével éri el. A hosszú hallgatás, az alkony közeledése fokozza a vibráló nyugtalanságot.

A beszélgetés lassan indul meg, és nagy szünetek vannak benne. A juhászok rövid, többnyire egyetlen szavas mondatokat használnak. Abban a pár szóban is gyanakvás és védekezés feszül (a hallgatás mögött fenyegetés, a szavak mögött kétértelműség rejlik).

Ezek a tömör, hiányos mondatok két dolgot is elárulnak. Egyrészt érzékeltetik, hogy a pusztai emberek el vannak szokva a beszédtől (mivel sokat vannak egyedül). A szereplők a kérdésekre jobbára úgy válaszolnak, hogy megismétlik a kérdést más hanglejtéssel.

Másrészt a párbeszédük azt is megmutatja, milyen zárt világ ez: a benne élők utalások révén is megértik egymást.

Az olvasóból persze ez a párbeszéd gyanakvást vált ki és fokozza a feszültséget (amit az író már korábban megteremtett). A várakozás be is igazolódik: a két vendég a rézzel kivert szíj ürügyén beleköt Bodri juhászba, aki ragaszkodik a szíjhoz, nem akar megválni tőle (mert magának és a fiának csinálta).

A cselekmény tudatosan, szándékosan a végletekig le van lassítva. Mindez megváltozik, amikor este lesz: a sötétség beálltával felgyorsulnak az események: a veres juhász és társa agyonverik Bodri juhászt és a fiát. Ez a kettős gyilkosság szinte pillanatok alatt zajlik le a hirtelen beálló sötétségben.

A második rész főszereplője Bodri juhász felesége, aki a népmesék hőseinek lehetetlent is legyőző hűségével és kitartásával keresi szeretteit. Találkozik a gyilkos veres juhásszal, akitől tudakozódik a férje felől. Az asszonyt a veres juhász egy hazugsággal félrevezeti (azt állítja, a Dunántúlra ment Bodri juhász).

Ez a találkozás azért érdekes, mert az asszony nem gyanakszik a veres juhászra, mégsem fogadja el invitálását: a veres juhász hellyel, étellel kínálja, és felajánlja, hogy nála várjon a férjére. Az asszony mindezt visszautasítja, és hitetlenkedve hallgatja a veres juhász állításait, akinek hazugságai miatt végül elindul „napszállat” felé. Olyan nyugtalanság hajtja, hogy addig járja a pusztákat, míg a hó le nem esik.

Télre hazamegy falujába, de ahogy eljön a tavasz, megint nincs maradása, megint elindul. Újra és újra kimegy hetekre a nagy vadkörtefához, arra a helyre, ahol az ura legeltette a nyájat, és csak téblábol, nem tud elszakadni attól a helytől.

Ha belegondolunk a helyzetébe: eleinte biztosan reménykedett, hogy megtalálja szeretteit, aztán az idő múlásával egyre kevésbé. De mi történhetett velük? Nincs nyugodalma, amíg meg nem tudja az igazságot, és mintha várna valamire, maga sem tudja, mire, valami jelre.

Aztán augusztusban a puli, Bodri juhász pulijának a fia, rátalál a sírra, és az asszony a tíz körmével kaparja ki szerettei holttestét.

Ez egy nagyon szép jelenete a novellának. A feleség kitartása, néma cselekvése, könnytelen gyásza egyszerre megdöbbentő és felemelő. Férjének nyakán megtalálja a rézveretes szíjat, mellyel elindul Szegedre, hogy a gyilkosságot bejelentse.

A harmadik részben a bíróságon játszódik. Mire az olvasó bekapcsolódik a történetbe, már minden lezajlott: a veres juhászt elfogták és egy sereg lopást, gyilkosságot rábizonyítottak.

A vizsgálóbiztos éppen vallatja, és a probléma az, hogy a Bodri juhász megölését nem vállalja fel. Valószínűleg azért nem, mert sejti, hogy ez volt élete egyik legaljasabb bűne, de az is lehet, hogy a dac, a lázadás szándéka nyilvánul meg tagadásában: így akarja akadályozni az igazságszolgáltatást.

Makacsul tagad, bizonyíték nincs ellene, tanúk sincsenek (lehet, hogy a cinkostársát is megölte már), szóval nem lehet rábizonyítani semmit.

Ez a rész csupa drámai párbeszédből áll. Vallatás közben a vizsgálóbíró nem adja jelét bármiféle fölényességnek, gőgnek, kegyetlenségnek, társadalmi elfogultságnak, vagy éppen erőszaknak. Ugyanolyan nyelven beszél, ugyanazokat a tájnyelvi fordulatokat, kifejezéseket használja, mint a veres juhász.

Sokat elárul róla az övvel kapcsolatos szakmabeli mesterfogása, bravúros leleménye: a rézveretes szíjat a kilincsre akasztja, így töri meg a rablógyilkos konokságát. Itt, a mű végén van a feszültség tetőpontja, amikor a vádlott, aki ezt az egy bűntényt végig tagadta, kifelé megy, és a kilincsen megpillantja a rézzel kivert szíjat. Ekkor törik meg és vallja be a gyilkosságot.

A vizsgálóbíró láthatólag nagyon jól ismeri ezeket az embereket, az életmódjukat, a gondolkodásukat, a lelkivilágukat, ezért tudja beismerő vallomásra bírni a bűnöst, és ezért mondja a novella végén, hogy „Barbárok.” Ezt indulat nélkül, inkább szomorúan, tűnődve mondja: nem bírálatként, hanem csak ténymegállapítás gyanánt. Ezt az írásjelből tudjuk: a „barbárok” szó után nem felkiáltójel áll, hanem pont.

Az emberi igazságérzet szüli ezt az ítéletet, és az olvasó sem ítélkezhet másként. A bíró szomorúsága a megrekedt, elmaradott, barbár erkölcsöket kitermelő pásztoréletre vonatkozik. Az elbeszélő végig nem mond véleményt, csak a vizsgálóbíró ítéletét ismerjük meg.

Az elbeszélésnek tulajdonképpen nincs befejezése, az egyszavas zárómondat elgondolkodtató ugyan, de nem megoldás, nem zárja le a novellát. A veres juhász megbotozása és kivégzése nem oldja meg azokat a problémákat, amiket a példázatos történet felvet.

Az olvasóban ugyanis számos kérdés felmerülhet. Például: ki a hibás azért, hogy ilyen körülmények közt élnek emberek, mint ezek a juhászok a pusztán? Hogyan létezhet a 20. század 30-as éveiben olyan embercsoport, amelyet nem érintett meg a civilizáció? Mi az oka az elszigeteltségben élők közt feszülő hatalmas indulatoknak? Hogy lehetséges, hogy a vagyonszerzési vágy ilyen aljasságra késztessen valakit?

Felvetődik tehát a társadalmi felelősség kérdése is, így a műnek van egyfajta társadalomkritikai vetülete.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!