Móricz Zsigmond portréja. Rippl-Rónai József festménye

Az elemzés vázlata:

● Bevezetés
● A Barbárok
● A mű szerkezete
● Címértelmezés
● A mű tempója, időkezelése
● Drámai és balladai sajátosságok
● Népmesei elemek
● A babona szerepe
● Írói eszközök, nyelvezet
● A Barbárok fogadtatása

A Tragédia című novella elemzésekor már volt szó arról, hogy Móricz paraszti témájú elbeszélésekkel kezdte a pályáját, és megújította a parasztábrázolásnak a magyar irodalomban addig uralkodó hagyományát. A romantikus-idillikus parasztkép helyett reálisan ábrázolta a népi világot, olykor kifejezetten naturalista eszközökkel. Stílusa, témaválasztása abban az időben nagy újításnak számított.

A korai parasztnovellák után (amelyek közé az 1909-ben írt Tragédia is tartozik) Móricz egy ideig, a 20-as években és 30-as évek elején ún. dzsentriregényeket írt, amelyekben Mikszáth jellegzetes témáját dolgozta fel más megvilágításban, mígnem a Rokonok (1932) megírásával lezárta a dzsentritémát, és a 30-as években ismét a nép problémái felé fordult.

Regényekben, riportokban számolt be a parasztság visszamaradott életmódjáról, babonás hiedelmeiről. Ebből az időből, 1931-ből származik az egyik legmegrendítőbb novellája, a Barbárok is.

Az elbeszélés története néhány szóban összefoglalható. A csobori pusztán két juhász agyonver egy harmadikat annak tizenkét éves kisfiával és három kutyájával együtt, egy gödörbe temetik a holttesteket, és elhajtják a férfi 300 birkáját és két szamarát. A meggyilkolt juhász felesége egész nyáron, őszön és télen át keresi a férjét, majd végre tavasszal a pulikutya előkaparja a holttesteket. Közben az egyik gyilkost elfogták és rábizonyítottak más bűntényeket, és a vizsgálóbíró egy ügyes húzással rábírja, hogy bevallja ezt is.

A sovány történet ellenére már a kortárs Kosztolányi Dezső is remekműnek tartotta a Barbárokat, és az utókor ebben egyetért vele.

A Barbárok

A kötetnek, melyben a mű megjelent, ez a címadó novellája (a 9 novellát tartalmazó Barbárok kötet 1932-ben jelent meg). A novella a magyar pusztáról, egy sajátos, egzotikus, már-már „bennszülött” világról ad hírt.

Főszereplői ridegpásztorok (azaz ridegtartásra, az egész év során a szabad ég alatt való állattartásra berendezkedett pásztorok), akik a társadalmon kívül, a civilizációtól távol élnek magányosan, elszigetelten a fátlan alföldi nagy rónaságon.

Móricz Zsigmondnak páratlan tehetsége volt a tömörítéshez, ez már a novellakezdetből kiderül. Nagy Péter irodalomtörténész a mű első kilenc mondatáról megállapította, hogy bár kevés információt ad az író, de felkínálja a lehetőséget, hogy „olvassunk a sorok között”.

Az olvasó tehát következtetések útján döbben rá, milyen világról szól ez az elbeszélés. Ez a világ egy olyan zárt világ, amelyben ember és állat, ember és természet más viszonyban vannak egymással, mint a civilizáció világában.

A pusztai élet egyáltalán nem egy idilli életforma: a puszta kihalt, lakói nem falvakban élnek, hanem egész évben kinn tartózkodnak a szabadban, kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak. Egyszerű emberek, akik bizalmatlanok az idegenek, különösen a városlakók iránt.

Ebből a világból nemcsak a civilizáció hiányzik, hanem az emberi érzések is. A pusztai emberek hallgatagok, befelé élők, szűkszavúak. A társadalomtól, az emberi közösségtől elszigetelten élnek, így alakulhatott ki bennük az embertelenség, a kegyetlenség.

A hagyományos erkölcsi kategóriák itt érvénytelenek (egyszerűen nem ismerik, elfelejtették őket). Emberi kapcsolataik alig vannak (sok esetben az emberi kapcsolatokat az állatok, pl. kutyák pótolják).

Móricz tömören, egy-egy vonással rajzolja meg az embereket, helyzeteket, érzelmi állapotokat. Az alakok ábrázolása során csak a leglényegesebb ecsetvonásokat húzza meg. A veres juhász és a társa általános figurák, ezért névről nem is ismerjük meg őket. Kegyetlenségükkel szemben áll Bodri juhász emberségessége, akiről megtudjuk, hogy gyermekét szerető, gondoskodó családapa.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!