A mű értelmezése

A katona 26 hónapig szolgál a fronton, majd szabadságot kap, hazalátogathat 28 napra. Otthon mérhetetlen nyomorúságot talál. Három gyermekének nincs cipője, ruhája, nincs étel… A felesége eladósodott, mert amíg ő a háborúban volt, nem volt miből élnie.

Az apa először megpróbálja a lehetetlent: 28 nap alatt megkeresni annyi pénzt, amivel biztosítani tudja családja számára, hogy átvészeljék a telet. Ezért ásni jár napszámba, de már a második napon rájön, hogy képtelen lesz megadni az 50 pengős tartozást és még ételt is venni.

Ezért egy éjszaka felmerül benne a gondolat, hogy kirabolja Vargáékat, akiknél előző nap járt (a napszámért ment), és látta, hogy sok pénzt tartanak otthon.

A mű nyitó jelenetében, ásás közben a fecsegő öreg napszámos, akivel a katonának együtt kell ásnia, olyan témákra tereli a beszélgetést (milyen sokba kerül minden, kit ölt meg a katona elsőnek a háborúban stb.), amelyek még jobban megerősítik a katona elhatározását. Szinte provokálják őt a tettre.

Azért elég sajátos értékrenddel tér haza a katona: számára a háború a jó, mert ott van elegendő élelem, és van munka, míg otthon nincs. Az is könnyebbség, hogy nem kell önálló döntéseket hozni, erkölcsi dilemmákat megoldani: ha megkapják a parancsot az emberölésre, akkor cselekszenek és kész.

Ezt a torz értékrendet a vele együtt ásó István elég sajátos módon erősíti meg: teljesen természetesnek veszi, hogy a katona a háborúban embert öl.

A novella eleji beszélgetés azért fontos, mert az öreg István sok mindent szavakba önt, ami a katonát foglalkoztatja, pl. azt a felelősséget, hogy ha az embernek gyereke van, annak mindenáron enni kell adni. „Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, aztán a gyerek nem kérdezi, apám hol veszi kend. Az kiköveteli az élést. Eridj lopni! Kérj a szomszédoktól, ha nem ad vágd agyon… Az nem kíméli az embert. A gyerek. Az sír, ha éhes… Avval is csak hasítja az ember szívét…”

A katona, aki azelőtt jó ember volt, még egy csirkét se tudott volna levágni, nagyon megváltozott a háborúban. Mélyre süllyed: egy elborult pillanatában elmegy a Vargáék házába, hogy ellopja a pénzüket.

Egy ügyetlen, átlátszó hazugsággal megpróbál alibit szerezni: kilenc órakor azt mondja az öreg napszámosnak, most ütötte el a tizet a toronyban. Így lesz rá tanú, hogy ő tíz óráig dolgozott, azaz nem lehetett ott a rablásnál.

Azzal az ürüggyel megy el, hogy ásót vesz a vásárban, mert valóban rossz az ásója (a felesége annyira meg volt szorulva, hogy még férje jó ásóját is eladta, ezért most nem tud rendesen dolgozni a napszámban).

Útközben Vargáék háza felé egy mély, szakadékos, akáccal benőtt árkon kell keresztülmennie, ami a lövészárkokra emlékezteti. Itt az elbeszélés átvált szabad függő beszédbe, ahogy a főhős kavargó gondolatait, háborús élményeit megismerjük. Móricz a háborús élményeket eltorzult német katonai „szakkifejezések” használatával teszi hitelessé.

Hiányzik a katona számára, hogy parancsot kapjon, anélkül nem olyan bátor (a parancs veszi le a válláról a felelősséget). Itt azonban nincsenek tisztek. Végül mégis megkapja a parancsot: a szegénység parancsolja, hogy tegye meg, amit kell. A rablás jelenete a novella tetőpontja.

Behatol a házba, de amire nem számít, nem találja üresen. Vargáék két kisgyermeke otthon van, egy kislány és egy csecsemő. Áthívtak egy nagyobbacska, 14 éves lányt a szomszédból, hogy vigyázzon rájuk.

A Varga lány, amikor a katona megöli, pont úgy néz rá, mint az a lány, aki az első áldozata volt a háborúban. Móricz naturalista részletességgel leírja, ahogy a katona szakszerűen végez a két gyerekkel, pontosan úgy, ahogy a háborúban tanulta, ahogy az ellenséget is megölte. Csak itt fegyver helyett vasvillát és kést használ.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!