A mitológia mint kifejezés egy szóösszetétel (eredete: görög müthológia), jelentése: egy bizonyos kultúra, vallás vagy valamely nép mítoszainak összessége, rendszere.

Minden közösség, nép és társadalom alkotott magának mítoszokat, melyek szájhagyomány útján terjedtek, nem jegyezték le őket. Ma különféle régészeti leletek és korai feljegyzések alapján következtethetünk rájuk.

A legszebben kialakult, leggazdagabb mitológiája az indiaiaknak és a görögöknek volt (utóbbit átvették a rómaiak), de viszonylag jól ismerjük a germán, a szláv vagy skandináv mitológiákat is. A kereszténység felvétele előtti ősmagyar mitológiáról azonban sajnos keveset tudunk.

A mitológia olyan történetek összessége, amelyek tartalmukkal és elbeszélésük módjával is serkentően hatottak a hallgatóság tudatára. Az elbeszélt történet személyesen érintette az elbeszélőt és hallgatóját is.

A mitológia tárgya tehát olyan élő emberi anyag, amely az egyének felett állt, és megragadta a hallgatóság lelkét, betöltötte azt képekkel. Ezeket a képeket a mítosz elbeszélője alakította, a létrejövő történet mégsem az ő szubjektív alkotása volt, hanem valamilyen egyénfeletti forrásból előáramló, objektív valami. Az elbeszélő legfeljebb új alakba öntötte, a meglevőnek egy új variációját hozta létre.

A mitológia tehát olyan újra és újra elmesélt történetek összessége, amelyeket elbeszélőjük mindig az adott kor művészeti igényei szerint mesélt el. Így az egyes mitológiai témákról többféle szöveg is született, egy-egy téma több különböző változatban hagyományozódott tovább. Minden témáról minden időszakban több elbeszélés élt egymás mellett, s a köztük levő különbségek oka az eltérő hely, idő és elbeszélő. A 20. század kutatói minden egyes variációnál igyekeztek kinyomozni, hogy hol, mikor, melyik szerzőnél bukkant fel először és miért.

A mitológia eredeti elbeszélői azonban egyszerűen csak azzal indokolták saját variációjukat, hogy ők az egész történetet a maguk módján akarják elmesélni. A mitológiában maga az „elmesélés” már indoklás. Ugyanakkor a különbségekben fel lehet ismerni valami közöset, egy olyan történetet, amit sokféleképpen el lehet mondani, mégis ugyanaz marad.

Már az első elbeszélő szövege is tartalmazott olyan elemeket, amelyek fölött ő volt az úr, és olyanokat is, amelyeken nem változtathatott, mert előadásuk kötve volt a szereplőkhöz. A mitológiai történetekben ugyanis olyan szereplők jelennek meg, akik alakítói is az elbeszélésnek, mintegy „magukkal hozzák” a történetet, amit a mesélőnek csupán elő kell adnia.

Tehát minden esetben létezik egy alapszöveg, amely, akár így, akár úgy formálták meg, alapjában véve mindig ugyanaz, és összes változatában felismerhető. Ennek az ősszövegnek a pontos szavait azonban már nem lehet rekonstruálni, legfeljebb a variációk szavait lehet elismételni.

A mitológia tehát nem egy időtlen, statikus valami, hanem folyamatosan változott, és az egyes részei különböző korokból valók. Az egyes történetek olyan mozaikot alkotnak, amelynek minden darabja külön, a többitől elválasztva és az egésznek egy részeként is megállja a helyét.

A mitológiából témát merít magának a költészet, az irodalom. Az európai kultúrára az ókori görögség mitológiája volt a legnagyobb hatással. Ezek a klasszikus ókori mítoszok épültek be legelőször az európai ember tudatába és forrásul szolgáltak olyan magas színvonalú irodalmi alkotásokhoz, melyek a legszélesebb olvasóközönséghez is eljutottak és mindenki ismerte őket.

Különösen a reneszánsz kor, a 15-16. század tette ismertté az antik görög-római történeteket és azok hőseit. Művelt társaságban felkapott dolog volt az antik istenek és hősök nevének allegorikus használata (ha Marsot emlegették, háborúra gondoltak, ha Vénuszt, akkor szerelemre stb.). A költői alkotások is tele voltak mitológiai utalásokkal.

A görög-római mitológia sokáig egyeduralkodó volt Európában, hiszen az arab és az amerikai indián mitológiákat az európai lakosság csak a 19. században ismerte meg.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!