7. szín: Konstantinápoly

A 7. szín helyszíne Konstantinápoly. Ádám Tankréd keresztes lovag, Éva Izóra, Lucifer Tankréd fegyvernöke szerepében jelenik meg.

A kereszténység eszméje a gyakorlatban

Ádám, mint lovag, az Ázsiából visszatérő keresztes hadak élénk érkezik, a város polgárai félnek a seregtől, félnek, hogy elrabolják a nőket, felgyújtják a házakat.

Hiába hordja Ádám a szent jelet (a lovagok a ruhájukra varrták a keresztet), a polgárok elmenekülnek előlük, elszélednek, mert őket is olyan martalócoknak hiszik, akik a szent háború ürügyén rabolnak, fosztogatnak.

Ádám azonban hisz a lovagerényben, a tiszta becsületben, az Isten szent dicséretében, a nők védelmezésében, a lovagi hősiességben. Abban, hogy nagyot és nemeset kell tenniük. Életének vágya a dicső tant felfogni. Amíg a lovagok az erény szava szerint cselekszenek, addig vezethetik a többi embert.

Lucifer persze kételkedik: mi lesz, ha a nép nem hiszi el többé, hogy Ádám a vezére? Ádám azt feleli, ahol a szellem, ott a győzelem.

S ha a szellem a népnél is lesz, nem száll le hozzá: sokkal nemesebb, ha inkább ő emeli fel a népet magához, mert: „Lemondani a küzdés nehéz helyéről / Társak híjában épp olyan kicsinyes, / Mint szűkkeblűség társt be nem fogadni.”

Lucifer gúnyolódik: lám, hogy elsilányult a nagy eszme, a kereszténység, amelyért az ókorban vértanúk haltak meg. „Ez az egyénnek felszabadítása? — / Csodálatos fajú testvériség. –”

Ádám azt feleli, a lovagrendbe bárki bejuthat, ha felküzdi magát oda, de vigyázni kell, mert sok még a hitetlen, és védeni kell a rend kincseit. Ha minden tiszta lesz, akkor fog majd ledőlni a gát. De kétséges lenne, hogy ilyen nap eljön, ha nem önmaga a nagy Isten indította volna a nagy művet.

Az eszmék mulandósága

Senki sem ad a lovagoknak szállást a városban, ezért egy ligetben ütnek tábort. Lucifer azt mondja Ádámnak, szép eszméi csak olyan almát teremnek, amely kívül szép és piros, belül viszont csak por.

Mert a lovagrend, a lovagság, amely most csillog-villog és dicső, mely világítótorony a tengerben, melyet követ mindenki (mint felmutatott példaképet), egykor kialszik, összedől, s veszélyesebb lesz, mintha sose lett volna nagy és dicső.

Minden meghal egyszer, idővel, ami élt és nagy volt, jó volt, szelleme eltűnik, és ami marad belőle, az már csak árt az új világban, amely körülötte fejlődik. Így maradnak ránk a múlt idők nagyságai.

„Minden, mi él és áldást hintve hat, / Idővel meghal, szelleme kiszáll, / A test túléli ronda dög gyanánt, / Mely gyilkoló miazmákat (betegségeket okozó kigőzölgéseket) lehel / Az új világban, mely körűle fejlik. – Ládd, így maradnak ránk a múlt idők / nagyságai.”

De mire a rend elpusztul, a szent tanok talán már hatnak a népre, s akkor nincs baj, feleli Ádám.

Igen, de a szent tan is átok az emberekre, ellenkezik Lucifer, mert addig csűrik-csavarják, míg őrültség vagy béklyó lesz belőle. Mert az ember mindig egzakt fogalmakat keres (jól meghatározott, pontosan körülhatárolt fogalmakat), pedig azt nem bírja az elme.

A kereszténység eszméjének elkorcsosulása

Néhány polgár ismét megjelenik, Ádám szállást, menhelyet kér tőlük itt, a kereszténység fővárosában (a keleti kereszténység fővárosa Konstantinápoly volt).

A polgárok előbb megkérdezik, nem eretnek-e, mit hisz, a Homousiont (egylényegűség) vagy a Homoiusiont (hasonlényegűség)?

A szentháromság tanában a Fiúisten, Jézus, az Atyaistennel azonos vagy hasonló lényegű-e, ezen vitatkoztak. Az egyház azonos lényegűnek tekinti, tehát hasonlényegűnek hinni eretnekségnek számít az egyház szemében. A hasonlényegűség annyit jelent, hogy Jézus csak hasonló Istenhez, de valójában ő is csak ember, így valósul meg az igazi egyistenhit. Arius alexandriai pap nevéből arianusoknak nevezték azokat, akik ezt a tant hirdették.

Ádám nem érti az egész vitát, mire hamishitűnek mondják, és nem nyújtanak neki menedéket, bezárkóznak a házaikba.

A Pátriárka jön, fejedelmi pompával, mögötte egy csapat barát láncra vert eretnekeket kísér. Ádám lenézi a mezítlábas barátcsőcseléket, melynek erénye az önsanyargatás, a lemondás. Látja, hogy alázatuk tettetett, megvetik Isten adományait (a földi, szellemi és anyagi javakat), elítélik az evilági élet minden kényelmét, ezáltal káromolják Istent.

Mert bár az önmegtartóztatást, lemondást Jézus kezdte meg a kereszten, ő ezzel egy világot váltott meg, de ez a barátokra nem igaz, s „Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad, / Mit medve ellen vinni hősiség, / Bolond.” Lucifer azt feleli, ezek a barátok a szúnyogot medvének nézik, és hős voltukat érezve küldenek pokolra mindenkit, aki élvezi az életet.

Ádám a Pátriárka elé lép, és elmondja, hogy a szent sír harcosait a város népe be sem fogadja. Kéri, hogy segítsen az ügyön. A Pátriárka azt feleli, erre most nincs ideje, mert eretnekek fölött kell ítélkeznie, de ha Ádám és lovagjai valóban a kereszt vitézei, törjenek be az eretnekek falvaiba, és irtsanak ki mindenkit: nőt, aggot, gyermeket.

Ádám csodálkozik, csak nem kell ártatlanokat ölnie? A Pátriárka azt feleli: „Ártatlan a kígyó is, míg kicsiny, / Vagy hogyha már kihullt méregfoga, / S kíméled-é?” A lelkeket vissza kell vezetni akár tűzzel, karddal is ahhoz, aki azt mondta: „Nem békét, de harcot hozok a földre.”

Az eretnekeknek azért kell veszniük, mert hasonlényegűséget hirdetnek, homouisiont, s nem adják fel azt az egy i betűt, hiába kéri őket Ádám.

Szebb áldozat lenne a szent sírért harcolniuk, mint egy i-ért meghalni, de az agg eretnek azt feleli, ott véreznek az igaz hitért, ahol Isten rendeli. Az egyik barát vitába száll az agg eretnekkel: melyikük mellett melyik zsinat ítélt, kinek hány vértanúja van.

Végül a Pátriárka a máglyára viteti az eretnekeket. „Az eszme él, s a láng, mely fellobog, / Világot késő századokra vet.” – feleli végül az agg eretnek.

Az eretnekek karban énekelnek. Énekük csupa könyörgés Istenhez: miért hagyta őket el, miért nem hallgatja őket meg. A barátok (akik szintén karban énekelnek), közbevágnak. Énekük sokkal követelőbb: harcoljon az Isten azzal, aki velük harcol, ragadjon fegyvert, dárdát a segítségükre. Ezalatt a Pátriárka elvonul. Néhány barát könyvecskékkel vegyül a keresztesek közé.

Ádám borzad attól, amit látott. Ő ismerte a kereszténységet zsenge korában, mikor még üldözték, s mivé lett, hol a bűnös, aki tönkretette?

A bűnös maga a győzelem, e hit győzelme, mely (most, hogy már nincsen veszélyben) széthúzást okoz, egyéni érdekeket szül. Ádám még mindig reménykedik: hiszi, hogy ezt a kort neki kell újjáteremtenie.

De Lucifer kétkedik: hiú törekvés, mondja. „…Mert egyént sosem / Hozandsz érvényre a kor ellenében / A kor folyam, mely visz vagy elmerít, / Úszója, nem vezére, az egyén. –” Azt is mondja, „Nem kakas szavára kezd virradni, / De a kakas kiált, merthogy virrad. –”

A barátok búcsúcédulákat árulnak (pénzért ígérik a földi bűnök megváltását). Ezek azok a bizonyos „könyvecskék”, a vezeklésnek tana. És a keresztesek sorra vásárolják. Lucifernek ez tetszik, a barátok a cimborái. Az Úr dicsérete, az igaz hit felkapott, de ezáltal felkapott lett a bűn is, Lucifer világa is. És megint csupán az ember maradt alul.

A nő szerepe a konstantinápolyi színben

Éva (Izóraként) négy keresztes elől menekül komornája, Heléne társaságában. Ádám megmenti őket, a keresztesek elosonnak, Éva összeesik. Ádám felkarolja, és azonnal megtetszik neki a nemes hölgy igéző tekintete.

Heléne elmeséli, hogy a kertjükben voltak, ültek a gyepen, hallgatták a csalogányt, mikor a bokor mögül négy keresztes vadul rájuk tört. Futni kezdtek előlük, egészen idáig. Ádám beleszeret Évába, míg Lucifer Helénével flörtöl. Évának azonban zárdába kell vonulnia, és ez megfosztja Ádámot minden reménytől.

Éva egy éjsötét szalagot ad megmentőjének, mint jelet. Heléne is bevonul a zárdába, de kulcsa nincs a tengerbe vetve (sejteti, hogy ez számára nem jelent akadályt a szerelemben, és biztatja Lucifert, a kulcs az ablakban lesz).

Éva elmeséli a történetét: apja is a szent sír vitéze volt, de rajtaütött az ellenség, és nem volt remény a menekülésre. Ekkor apja szent fogadalmat tett, hogy őt, a gyermekét Szűz Máriának ajánlja fel, ha épen sikerül hazatérnie. Ezután visszatért, így Évának fel kellett vennie a szent ostyát (az oltár előtt a szentség felvételével megerősítette ezt a fogadalmat). Ádám szerint ez szentségtelen ígéret volt, mely őt a boldogságtól fosztotta meg.

Lucifer Heléne sorsát már előre tudja: szeretett és megcsalták, megint szeretett, s akkor már ő csalt, aztán ismét szeretett, de kedvesét megunta, és most szíve új lakóra vár. Ezután Éva és Heléne bevonulnak a zárdába.

Lucifer azt bizonygatja Ádámnak, milyen őrült az emberi faj: először csak állati vágyának eszköze volt a nő, egy eldurvult világban, amikor a szerelmet megfosztották a költészet hímporától, és ezzel a legbecsesebb virágtól rabolták meg önmagukat.

Majd mint istenséget az oltárra emelte a nőt, s hasztalan vérzik és küzd érte, nem éri el soha, hiába vágyakozik. Mért nem tudja a nőt úgy megbecsülni, ahogy van?

Éva is vágyik Ádám után, de az erény és a hit parancsol: ő szent áldozat. Heléne pedig a női nemet nevezi őrültnek, akárcsak a férfit Lucifer: ha a nő szakít az előítélettel, szakít az erénnyel, akkor vadul rohan a kéj után, leveti méltóságát, és mocsárba, bűnbe süllyed.

Ha viszont nem szakít vele, akkor az erény parancsol, saját magától is retteg, és meddőn hagyja elfonnyadni bájait, s ezzel mástól és önmagától is elrabolja a kéjeket. Mért nem jár középen, egy kis kaland, könnyed viszony, együtt az illendőséggel mit árt?

Ádám kiábrándulása az eszmékből és a hitből

Ádám és Éva szerelme nem teljesülhet be. A távolból az eretnekek dala hallatszik. Istenhez könyörögnek, hogy mentse meg őket a kísértésektől. A barátok éneke felé száll: akik vétenek Isten ellen, bűnhődjenek (gyalázattal, szidalommal), akik nem vétenek, legyenek megjutalmazva (vigadjanak és örüljenek).

Ádám a zárda ajtajához lépne, hogy Évához jusson, de egy csontváz kikel a földből és megfenyegeti, hogy takarodjon el a szentelt küszöbről.

Ki vagy te, kérdezi Ádám. Az – feleli a csontváz –, aki minden csókodban, minden ölelésedben ott lesz. (Talán a bűntudatra gondol Madách, a lelkifurdalásra, amely megmérgezi a szerelmesek együttlétét, ha vágyukat nem tudván legyőzni, mégis vétenének a hit parancsa ellen).

Boszorkányok szállnak a levegőben (édes a szerelem, de fanyarok a következményei, kígyókat szül), Izórához szólnak.

Lucifernek tetszik a szemtelen boszorkányhad, és a halál, mely megmutatja a rideg erény torzképét (az író ezzel azt akarja kifejezni, hogy szép az erkölcsösség, de általa elvesztegeti az ember az életet, anélkül, hogy egy kicsit is élvezte volna, pedig egyszer élünk csak).

Ezzel megutáltatja az erényt az emberekkel, s ez megint csak bűnt szül, vagyis Lucifer malmára hajtja a vizet.

Lucifer felszólítja Ádámot, hogy induljanak, Éva úgyis becsapta az ablakot, még a végén itt éri őket Heléne. Míg az ember forró kebellel eseng a szerelem után, addig az ördög jégkebellel alig bír idejében szabadulni tőle, futni előle.

Ádám kiábrándul. Elege van a fennkölt eszmékért való lobogásból. Harcolt szent eszméért: Isten dicsőségéért, és mivé fajult a vallás: Isten nevében embert áldoznak! Nemesebbé akarta tenni az élvezeteket, s a bűn bélyegét sütötték rá. Hitt a lovagerényben, erre a saját keresztes katonái vétettek a lovagiasság és a becsület parancsa ellen (amikor védtelen nőkre támadtak).

Ádám azt akarja, többé ne lelkesítse semmi sem, egykedvűen akarja nézni a világot, anélkül, hogy változtatna rajta. Kifáradt – pihenni akar. Egy eszmék nélküli világban. Így vezet az útja Prágába.

A konstantinápolyi szín tanulsága

Az eszmény itt sem tud megvalósulni tökéletesen. A keresztesek asszonyokat raboltak, csecsemőket, férfiakat kiáltottak ki eretneknek. A kereszténység mint ideál nem tud megvalósulni a gyakorlatban.

Ádám menekül innen is, ahol sem a szerelem, sem a szeretet nem képes kibontakozni és boldoggá tenni az emberiséget. A hit csak szólammá, dogmává aljasul.

Egy eszmék és hit nélküli világba vágyik.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!