15. szín (A Paradicsomon kívül)

Az utolsó szín. Ádám felébred és tovább vitatkozik Luciferrel: a szabad akaratra hivatkozik. Lucifer cinikus ellenérveket hoz: az egyén ugyan szabad, de maga az emberi faj determinált, meghatározott törvények eszköze.

Érveit az ún. morálstatisztikával támasztja alá, a nagy számok törvényével, melyek kijózanító eredményeket mutatnak.

Az a töretlen hit és a küzdésben való bizakodás, amit az űr-színben láttunk, már nem él Ádámban, hiszen az eszkimó-világ teljesen összetörte minden illúzióját. Végső kétségbeesés fogja el, amiért ilyen jövő vár az emberi fajra, amelynek talán jobb lenne, ha létre sem jönne.

Ádám úgy érzi, nincs miért élni, nem látja a magas szellemet, amely megmenthetné az embert. Le akarja győzni az Istent úgy, hogy meghal, a mélybe veti magát, és kész, vége.

Az akarat szabadságát bizonyítandó mintegy megakadályozná Isten terveit és az emberi történelem elindulását azzal, hogy ő, az első ember, öngyilkos lesz.

Ám akkor jön Éva a maga egyszerűségével, felébredve odabújik Ádámhoz, és a maga derűs hangján megsúgja neki, anya lett. Vagyis hiábavaló lenne Ádám halála, mert az emberi lét úgyis folytatódik, az emberi történelem úgyis elindul. Nem tud úrrá lenni az életen.

Ekkor Ádám megadja magát az Úrnak: kétségei ellenére is belátja, hogy vállalnia kell a küzdelmet. Az élet folytatása erkölcsi kötelessége. Elszakad Lucifertől, Isten pedig újra a kegyeibe fogadja.

Ádám abban reménykedik, hogy az álom, amit látott, hazug, talán Lucifer szándékosan eltorzította a jövőt. Kínzó kételyeire az Úrtól vár választ, Isten azonban nem nyugtatja meg őt, nem ad neki világos, egyértelmű választ.

Isten titka az, hogy mi lesz az emberiség sorsa. Az emberi életet az ember éli, mert az élet a fontos, nem az egyes ember. Nem tudhatjuk, talán többre vagyunk teremtve. Az Isten többet tud, mint amit mi fel tudunk fogni. De tennünk kell, és bízni abban, hogy amit teszünk, az fontos, ha mi nem is látjuk a célt.

Az Úr csak azzal nyugtatja Ádámot, hogy bármi is történjék, mindig lesz egy halk hangocska, amely megsúgja neki, mit tegyen, a lelkiismeret szava: azt kell követnie. És ha az élet zaja közepette nem hallaná ezt a hangot, ott lesz Éva, aki helyette is meghallja.

A világ rendjében megvan Lucifernek is a helye. Az ő tagadása, kijózanító szerepe, szenvtelensége is a világhoz tartozik és élesztő erővé válik majd.

Ekkor újra megszólal a fájdalom hangja, a vég borzalma. „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni”, mondja Ádám, kétségbeesve és számon kérve.

És Isten hangja reményt adóan mennydörög le hozzá az égből: „Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál!”

Isten szavai azt az elhatározást erősítik meg, amit Ádám az űr-színben hozott: hogy a küzdés a fontos, és az áldozat még akkor is értékes (erkölcsi értelemben), ha célját nem éri el vagy a jó szándék visszájára fordul.

Azaz tégy, küzdj, és bízz abban, hogy amit teszel, annak van értelme, azt tenned kell. Ne akarj többet látni, hátha több van, mint amennyit te látni, érezni tudnál. Cselekednünk kell, bizakodni, hogy helyesen tesszük azt, amit teszünk, hogy az jó, hogy érdemes, hogy azt tennünk kell.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 14. oldalra!