14. szín (A jégvilág)

Az ember nem tudta legyőzni a természetet: a katasztrófa bekövetkezett. A tudomány nem menthette meg az emberiséget.

Nincsenek már burjánzó erdők, az Egyenlítő mentén is jegesedés van, az egész Földön már csak eszkimók élnek, már csak a puszta létért, életért folyik a harc. Az ember erkölcsileg és fizikailag is állattá silányult.

Itt ér véget az emberi lét. Ez az utolsó fázis, amit Madách még elfogadhatónak tart.

Elállatiasodott emberek élnek az eszkimó-világban, nincs már kiemelkedő egyén, nincs semmi nagyság, nincs nagy cél, nincs már szó eszmékről, demokráciáról, egyeduralomról, tömeg és egyén kapcsolatáról.

Az elaljasult emberek a puszta létért küzdenek. Két dolog mozgatja őket: a félelem és az éhség, mert több az ember, mint amennyi a fóka (a táplálék). Akár szomszédaikat is agyonverik, hogy saját életüket egy kicsivel tovább fenntarthassák.

Ádámot az eszkimó Istennek hiszi és azért könyörög, hogy kevesebb ember legyen és több fóka.

Évára az eszkimó feleségében ismer rá Ádám: elundorítja a szellem és szerelem nélküli, elállatiasodott, kölcsönadható és kölcsönvehető, ápolatlan, zsíros, bőrökbe bugyolált nő. Annyira taszítja, hogy már a testiség se tud örömet adni neki.

Itt már nem születhetnek új eszmék, mert a puszta létfenntartásért folyik a harc. Nem lehetséges a nemes célért való küzdelem. Ez az emberi történelem utolsó felvonása.

Korcs és torz ez a világ, s Ádám tapasztalja, hogy nincs más kiút, csak az önmagának választott földi halál.

Lucifer is meggyőző érvekkel próbálja Ádámot az öngyilkosság felé taszigálni: az ember tehetetlen, nem ura saját sorsának, alá van rendelve a természet törvényeinek.

S ekkor véget ér az álom.

Madách szerint tehát nem az eszmék egymás elleni harca vagy az ember küzdelmei okozzák majd az emberiség pusztulását, hanem az embernél nagyobb, kozmikus erők, amelyek ellen az emberiség hiába küzd.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 13. oldalra!