Batsányi sorsa Kufstein után

Egyéves büntetését a költő 1796-ban töltötte le, harminchárom éves korában szabadult. A rabság nem törte meg lelkierejét, bár nyilvánvaló lelki válságban szenvedett, amit versei is mutatnak: legszívhezszólóbb elégiáit a börtönben írta.

Pályáját a letartóztatás derékba törte, irodalomszervezői ambícióit megakasztotta. Kiszabadulása után szerette volna ott folytatni, ahol egy évvel korábban abbahagyta, azt kezdeni újra, amit letartóztatása előtt csinált: a folyóiratszerkesztést, a magyar felvilágosodás kiteljesítését, a nyelv művelését, fordítást – mindazt, amit majd Kazinczy fog elvégezni 1801 után.

Batsányi tehát arra vágyott, ami valóban leginkább illett volna határozott egyéniségéhez, de bezárultak előtte a kapuk, nem kapott lehetőséget, hogy irodalomszervezői tevékenységét folytassa. Még arra sem, hogy szülőhazájában éljen.

Miután kiszabadult, nem térhetett vissza többé Magyarországra. Kedves városába, Kassára vágyott volna, de kiszabadulása után nem volt szabad letelepednie Felső-Magyarországon, mert az őt bebörtönző hatalom célja az volt, hogy elszakítsa régi író-barátaitól.

Ráadásul kicsúszott a lába alól a talaj, hiszen a magyar nyelvű folyóiratokat betiltották, gyülekezési tilalom volt, barátait elveszítette, és anyagi viszonyai miatt sem térhetett haza. Ő nem tudott az örökségéből megélni, mint 1801-es szabadulása után Kazinczy.

Bécsben telepedett le, mert ez volt számára a pillanatnyi legjobb megoldás.

Amikor 1809-ben Napóleon bevonult Bécsbe, nyomban hívéül szegődött: követte Párizsba is, ahol Bonaparte bukása után az osztrák megszálló katonatisztek letartóztatták és a spielbergi börtönbe vitték.

Egy külön bizottság vizsgálta ki, hogy milyen szolgálatokat tett a franciáknak Napóleon uralkodása idején az osztrákok rovására. Bűnlajstromán szerepelt, hogy amikor a franciák megszállták Bécset, lefordította Napóleonnak a magyarokhoz intézett kiáltványát.

Sikerült tisztáznia magát és felmentették, azonban „közveszélyes” volta miatt száműzték Linzbe, ahol rendőri felügyelet alatt tartották. Ez 1815-ben történt.

1845-ben halt meg Linzben, száműzetése színhelyén, ahol évtizedeken át mozdulatlanságra ítélten kellett élnie, és ahol morózussá, magányossá, sértődötté és különccé vált (emiatt ragadt rá a „linzi remete” név). A Magyar Tudományos Akadémia még életében, 1843-ban levelező tagjává választotta.

Száműzetése idején is írt verseket, amelyekben a váteszköltő szerepében intéz szózatot, intelmet, példázatot a magyarsághoz, de korábbi forradalmi verseinek és Kufsteinben írt elégiáinak magával ragadó erejét nem sikerült többé megismételnie.

A francia forradalom hősi illúzióinak a szertefoszlása után egy új, a valósággal szembenéző, modernebb líra kereste a hangját, és ennek volt Batsányi az egyik magyar előfutára. Szerepe mind a magyar irodalomban, mind a felvilágosodás nagy költői sorában egyedülvaló.

Mindvégig magányos farkas maradt, társadalmilag, politikai nézeteit illetően és irodalmi pályáján egyaránt:

● Vagyontalan értelmiségi volt, állítólagos nemesi ősökkel, akik már száz éve elvesztették nemesi előjogaikat és vagyonukat. Társadalmilag elszigetelt helyzetben volt, környezetére alig számíthatott.

● Napóleonban megváltót látott, míg kortársai zsarnok diktátort. Politikai elgondolása, a nemzet és király társadalmi szerződésén alapuló alkotmányos monarchia ugyan ésszerű volt, de kivitelezhetetlen a korabeli Magyarországon.

● Költészetében nem jutott el a romantikáig: bár verseiben van pátosz és romantikus hevület, nem tudott kitörni a klasszicista burokból. Ez az oka, hogy itthon mellőzték: idegenkedett a romantikától, és még inkább Kazinczy nyelvújításától.

Nem akarta belátni, hogy mellőzése szükségszerű, és részben az ő hibája is: megsértődött, megkeseredett miatta.

Élete nagy részében üldözés, bujkálás, bíróság és száműzetés volt a sorsa. Egyetlen biztos pont volt az életében, a felesége, az ünnepelt osztrák költőnő, Baumberg Gabriella, akit 1805-ben vett feleségül, és akivel boldog házasságban élt.

Felesége német anyanyelvű volt, de Batsányi mindvégig megőrizte magyarságát, sőt, hosszú és hányatott élete során, bárhol is élt, mindvégig magyar költő maradt és mindig Magyarországra figyelt.

Minden szerencsétlen körülmény, minden nehézség és megpróbáltatás edzette az akaraterejét, a kitartását, márpedig a célja nem más volt, mint vélt küldetésének betöltése: nemzetének akart tanítója, „látó”-ja és a magyar nyelvnek akart művelője lenni.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!