Batsányi személyisége

Melyik volt vajon a költő igazi egyénisége? Forradalmársága csak szerep volt vagy belső igazi lényege? Ez megfejthetetlen.

Batsányi személyiségét tekintve kemény, rátarti, magabiztos ember volt, akiben – Keresztury Dezső szavait idézve – „sajátságos módon egészítette ki egymást az erőszakosságig fokozódó erély s az érzelmességgé lágyuló gyengédség, a vakmerő bátorság s a gyanakvó, óvatos körültekintés, az indulatos önérzet és a fegyelmezett udvariasság, a pedantériáig fajuló aprólékosság s a hazárdul kockáztató nagyvonalúság.”

Nyilvánvalóan ellentmondásos személyiség, tele ambivalens érzésekkel, de jellemében volt valami férfias szépség, amit mindvégig megőrzött.

És az is biztos, hogy ha kétféle költő létezik – a gyöngébb, „álarcot öltő” és a szókimondó erős –, akkor Batsányi az utóbbiak közé tartozott, aki az egyenes, kendőzetlen beszéd híve volt. Nem is nagyon allegorizált, nem beszélt rejtjelesen.

Ez egyébként Pilinszky János felosztása: ő osztotta a költőket „fiúi tüzesekre” és „atyai melengetőkre”, előbbiek közé tartoznak az olyanok, mint Petőfi, utóbbiak közé az olyanok, mint Arany János vagy Vörösmarty Mihály.

Az első csoport vállalkozó szellemű lángész, a második csoport bölcsebb, érettebb, fáradtabb, lemondásra hajlamos. Az is érdekes, hogy politizáló-moralizáló szerzőink közül elsősorban a fiú-alkatú, küldetéses költők kerültek börtönbe, vagy ítéltettek száműzetésre, minthogy ők írtak forradalmi, agitáló verseket, míg az atya-alkatúak mindig óvatosabbak voltak.

Batsányi esetében az az érdekes, hogy ő mindkettő volt egyszerre: kufsteini raboskodásáig fiú volt, a börtönben viszont atya lett. Kufsteinben lefoszlott róla a világmegváltó hajlam, a harciasság: érett, önmagába megtérő ember lett. Valószínűleg azért, mert a bezártság miatt már csak egy helyre utazhatott: befelé, önmagába.

Márpedig önmagához úgy jutott legközelebb, hogy mások személyiségébe képzelte bele magát – ez paradoxonnak hangzik, de igaz. Beleélte magát szenvedő rabtársa, a tüdőbeteg Szentjóbi Szabó László helyébe, aki a szomszéd cellában haldoklott, és üvöltésétől Batsányi nem tudott éjjel aludni. A szenvedő címen verset is írt barátja szenvedéséről, ami persze szerepvers, de a részvét íratta Batsányival.

Az is érdekes, hogy ez a büszke, rátarti, szép férfi, aki ilyen hangsúlyosan férfias volt, a magyar irodalomban elsőként női szerepverset is írt: Szentjóbi menyasszonyaként szólalt meg a Lina panasza című költeményében. Ez a vers megelőzte Fazekas Mihály Egy férje elestén kesergő özvegy című siratóénekét (1796) és Csokonai Szegény Zsuzsiját (1802) is.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!