A befejezés

Annát a bíróság bűnösnek mondta ki és tizenöt évi fegyházra ítélte, jogilag tehát bűnös. Hogy erkölcsileg is bűnös-e, ennek eldöntése az olvasóra van bízva. Ha Moviszter (és Kosztolányi) véleményével azonosulunk, akkor felmentjük őt, ha a bíróéval („Erre nincs mentség”), akkor bűnösnek kell tartanunk.

Egy biztos: Anna bűnt követett el, de bűnösök voltak Vizyék is. A gyilkosság nem teszi a címszereplőt ellenszenvessé, mert szánjuk, részvétet érzünk iránta.

A regény keretes szerkezetű: nem Anna elítélésével ér véget. Az utolsó, 20. fejezet (Párbeszéd egy zöldkerítéses ház előtt) másfél évvel a gyilkosság után történik.

Ez a zárófejezet igazából nem Édes Anna történetének az utójátéka, hanem a házé, a környezeté, az íróé, az ellentmondásos magyar világé – amely a történetben megjelent, s amely azután is folytatódik, hogy Annát elítélik.

Kosztolányi epilógusszerűen elbeszéli a regény egyes szereplőinek a történet utáni sorsát. Ez a rész egy erkölcsi ítéletet is tartalmaz Vizyékre nézve, hiszen a lakók közül senki sem emlékszik már rájuk.

Az első és az utolsó fejezetben (a keretfejezetekben) az a közös, hogy mindkettőben valakit – Kun Bélát, a menekülő kommunista pártvezért, illetve Kosztolányit, az ismert újságírót – kibeszélik, azaz kipletykálják a krisztinavárosi polgárok.

A zárófejezetben a képviselőségre pályázó Druma és két kortese elsétál Kosztolányi Tábor utcai háza előtt, és betekintve annak verandájára arról vitatkoznak, vajon az író fehér-e vagy vörös. Végül megegyeznek abban, hogy „okos ember ez”: mindig arra az oldalra áll, amelyik épp hatalmon van.  

Fanyar ez a vég, furcsa, rosszul érezzük magunkat tőle, nem tudunk vele mit kezdeni. De talán szándékos is Kosztolányi részéről: nem véletlen, hogy így fejezte be.

Oka van, hogy az író – bár nem szólal meg, de – megjelenik néma szereplőként a zárófejezetben, s hogy írásait, személyiségét minősítik a regény ellenszenves szereplői.

Mint mondtuk, Kosztolányi csalódott a Horthy-rendszerben, márpedig Druma Szilárd a Horthy-rendszer embere, aki Kosztolányit azért tartja nagy kommunistának, mert 1919-ben lefényképezték őt Pogány népbiztossal a vérmezőn.

Kosztolányi Drumát és korteseit olyan emberekként jellemzi, akiknek „valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak volna gondolni”. Azaz hűek az elveikhez, de ostobák, szemellenzősek is: egy adott ideológiához való ragaszkodásuk korlátoltságból fakad.

Az utolsó fejezettel az író azt hangsúlyozza, hogy elhatárolódik Drumáék és a hozzájuk hasonló emberek hitvány gondolkodásától és lapos cinizmusától.

Mindemellett az, hogy Drumáék egymásnak ellentmondó híreszteléseket emlegetnek fel, értelmezhető ironikus, eltávolító gesztusként is, amely a regény fikciójának tényszerűségét megkérdőjelezi, viszonylagosítja.

A regény mondanivalója

Kosztolányi ebben a művében az emberi kiszolgáltatottság, az egymás iránti közöny, a részvét és szánalom hiányának problémáit veti fel. Mindehhez csak keretként használja fel a korban még jellemző úr-szolga viszonyt.

A regény végső tanulsága, hogy az emberi bajokra nincs intézményes megoldás: a politika képtelen orvosolni a kiszolgáltatottságból és megaláztatásból származó lelki problémákat. Egyetlen megoldás lehetséges, egyetlen gyógyír van: ez pedig az irgalom, a keresztényi szeretet.

Voltak a kortársak közt, akik kifogásolták a műben, hogy az író nem von le „szociális következtetéseket”. Kosztolányi nekik azt válaszolta:

„Hiszen ennek minden sora éppen azt hangoztatja, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van, és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki embertelen, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás…”

Ezzel mintegy felmenti Annát, és elmondja saját hitvallását, miszerint a szeretet hiánya a legnagyobb bűn.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 17. oldalra!