A vers üzenete és jelentősége

A verset elemzők sokat emlegetik a mű pesszimizmusát, de valóban pesszimista a vers? Igen, de csak akkor, ha önmagában, Kölcsey más műveitől és közéleti tevékenységétől függetlenül vizsgáljuk meg. Egy művet azonban nem lehet a történelmi környezetből és keletkezési hátteréből kiszakítva nézni.

Kölcsey csalódott kora nemességében, ezt jelzi a Zrínyi második éneke: a nemesség hitványsága miatt az egész nemzet pusztulásától félt. Viszont hitt az eljövendő jobb ifjúságban, a nemzet megújhodásában is, erről tanúskodik a Kölcsey Kálmánhoz írt Parainesis. Hogy melyik érzés volt erősebb a lelkében, az kideríthetetlen, de mindkettő ott volt: a halálraítéltség és a megújulás gondolata is. Ez a két ellentétes erő viaskodott egymással a lelkében, ennek köszönhető meghasonlása, és oly sokat emlegetett pesszimizmusa.

Ez a pesszimizmus tehát nem a „herderi jóslat” miatt alakult ki, és egyáltalán nem akadályozta a költőt abban, hogy utolsó percéig a közjóért munkálkodjon.

Kölcseynek valóban nem voltak illúziói, de eszményeit soha nem adta fel, és ha harcát olykor értelmetlennek is érezte (mint ahogy arról a Vanitatum vanitas tanúskodik), a küzdelmet soha nem adta fel, a munkát soha nem hagyta abba.

Magas eszményei voltak, és képes volt ezek szerint az eszmék szerint élni, ezt kortársai is tudták. Nem véletlen, hogy halálhírét hallva barátja, Wesselényi így sóhajtott fel: „Nem közénk való volt.”

Erkölcsileg kimagasló, kivételes emberről van szó, aki műveiben is a legnemesebb eszméket hirdette. Gondoljunk a Parainesisre, amely szintén az utolsó évek gyümölcse, és amely a közösségért való önfeláldozó munkára tanít!

Az illúziók elvesztése tehát Kölcseynél nem vezetett sem elvei feladásához, sem tehetetlenséghez vagy tétlenséghez. Azonban sok csalódás érte, amit művészileg többek között ebben a versben dolgozott fel. A Zrínyi második éneke tehát egy keményen megszenvedett, s emiatt hiteles gondolkodói-költői végkövetkeztetés, amit Kölcsey saját tapasztalataiból vont le.

Hozzá kell azonban tennünk, hogy szubjektív és művészi végkövetkeztetésről van szó. Bár a magyarság pusztulásával zárul a költemény, és bár maga Kölcsey azt vallotta, hogy a nemzetek-kultúrák pusztulása elkerülhetetlen törvényszerűség, a vers üzenete ennél jóval több.

Egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy tennünk kell saját magunkért, a saját közösségünk fennmaradásáért. A mi felelősségünk a magyar nemzet továbbélése, nem más népeké, és nem is lehet mástól várni, hogy majd megment.

Másrészt a történelem a haladásban érdekelt, így törvénye nemcsak az, hogy a nemzetek elpusztulnak, hanem az is, hogy az önmagukat megújítani tudó nemzetek fennmaradnak. A népek sorsát nem lineáris pusztuláselv vagy fejlődéselv, hanem a kettő hullámmozgása határozza meg. Vannak, akik megmaradnak, mások eltűnnek.

Ha meg akarunk maradni, akkor értenünk kell az idők szavát, és a saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat. Polgáraivá kell válnunk a hazának, felelősséget vállalni a közös nemzeti sorsért és tenni önmagunkért, formálni a jövőnket.

Mint tudjuk, a vers a Zrínyi dalával és a Himnusszal is rokon Kölcsey életművében. A három költeményt megnézve különösen egy verstani sajátosság elgondolkodtató. Mindhárom vers ütemezhető „nyugat-európai”, rímes időmértékes módon és magyarosan, ütemhangsúlyosan is. Azonban különbség is van: míg a Zrínyi dala és a Himnusz trochaikus, azaz ereszkedő jellegű, addig a Zrínyi második éneke jambikus, azaz emelkedő. Mit jelent a ritmusoknak ez a „vitája”?

Az olvasható ki belőle, hogy a vers zárlata, jövőképe nemcsak vereség, hanem győzelem is. Pontosabban valakiknek vereség, valakiknek győzelem: a gyönge elhull, az életképes, a küzdeni tudó felemelkedik. Az emelkedő verslábbal erre a küzdelemre és győztes felemelkedésre buzdít Kölcsey.