De úgy is felfogható a sorshoz intézett kérés, hogy ezt a gyáva, bűnös nemzedéket taposd el, de hagyd meg a hazát, vagyis hagyd meg a földet a magyarok kezében, mert a most felnövekvő új nemzedék talán jobb lesz, mint a korábbi volt.

Úgy is értelmezhetjük tehát, hogy Kölcsey csak a nemességre, és azon belül is csak a saját nemzedékére kér pusztulást, nem a teljes magyarságra.

Többen is (Szappanos Balázs, Madarász Imre, Vasi Géza) úgy értelmezték a művet, hogy a költő szerint nem a magyar nép egésze a bűnös, hanem csak az elfajult „vad csoport” érdemel büntetést. Őket pusztítsa el a sors, de az igazakat, akik jóval kevesebben vannak, menekítse át egy jobb világba.

Ezzel szemben áll Bazsó Júlia értelmezése, amit már ismertettem (hazát és fiait nem lehet szétválasztani).

Akárhogy is, a sors nem teljesíti a kérést.

Ha Bazsó Júlia elemzését vesszük alapul, akkor azért nem, mert a sors nézőpontjából is elválaszthatatlan egymástól a haza és a nemzet: a magyarság pusztulása egyenlő a haza pusztulásával, ezért a sors ítélete csak egyfajta lehet.

Ha a másik értelmezést vesszük alapul, akkor meg azért nem, mert ha a nemzet nem vetette ki magából a „vad csoportot”, amely a hazára támadt, akkor osztozik vele a bűnben, márpedig ha a bűn közös, akkor a büntetés is kollektív:

  Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.

A sors egyetlen kategorikus, rövid, elutasító mondatban válaszol Zrínyi kérésére: „Törvényem él” (kijelentése már-már úgy hangzik, mint egy istenítélet), aztán megmagyarázza, mit jelent ez Magyarországra nézve.

Szánalmat nem ismerő végső ítélete jelen időben hangzik el, de a várható jövőt fejezi ki.

Akárcsak a Himnuszban, a bűnök miatti büntetésként ér el minket a vég (a „törvény” az, hogy a bűnért bűnhődni kell). Ez ugyan vallásos színezetet ad a befejezésnek, de a történelmi törvényszerűség, a könyörtelen rend, ami érvényesül, a sors rendje.

A haza tehát saját fiainak (a magyar nemességnek) gyávasága, önzése, közönye miatt fog elveszni: „Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll”. 

Mint láthatjuk, ezt a halált Kölcsey a lehulló csillag képével fejezi ki. Ez az ünnepélyes kép egy népi hiedelmen alapul, mely szerint minden embernek van egy őrző csillaga az égen, és ha ez a csillag lehull, akkor az ember meghal. Ugyanígy a haza őrcsillaga is lehullhat, és olyankor egy nemzet elpusztul.

Kölcsey a nemzetek pusztulását történelmi szükségszerűségnek látta, erről prózában is értekezett Töredékek című művében. A vég, az eltűnés minden nemzetet elér egyszer, ebből áll a történelem menete.

Nem tudjuk, élete végén is hitt-e benne a költő, hogy ez az élet rendje, viszont amikor minden nemzet elkerülhetetlen pusztulásáról gondolkodott, nem érezte olyan tragikusnak a dolgot, mint most, amikor saját nemzete, a magyarság pusztulásáról írt.

Megrendültségét, fájdalmát jól érezni abból, hogy míg eddig pusztán gondolatokat közölt, itt az utolsó versszakban képek sorával, a hazától való gyönyörű, lírai búcsúzással fejezi ki érzéseit:

És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

Az utolsó sorok teli vannak érzelemmel. A sors könyörtelen, rideg ítélete: a magyar nemzet nem méltó a fennmaradásra, ezért nyelve és kultúrája mindenestül el fog tűnni, a magyar föld pedig más nép hazája lesz.

Azonban a látszólagos hidegség mögött forró fájdalom lüktet: a költő szétnéz halálra ítélt hazájában, felidézi dicső múltját (ősz apák sírhalmai), földrajzi fekvését (a négy folyam partja), természeti szépségeit (e föld kies határa), és a jövőről szóló fájdalmasan szép vízióval elbúcsúzik tőle.

Kölcsey itt már végképp összeforrasztja a mű két szereplőjét: egyszerre van jelen a kemény, ítélkező és az elégikus, patetikus hang. Elvileg a sors beszél, de Zrínyi, a hazafi érzései kapnak kifejezést.

Annyi megrendültség, ünnepélyesség és líraiság van ugyanis ezekben a sorokban, hogy kétségünk sem lehet: ugyanaz a személy nyilatkozik meg itt, aki a Zrínyi-versszakokban a hazáért aggódik.

A leglíraibban arról ír a költő, amitől retteg: a magyarság pusztulása utáni jövőről. A jövőről való látomás, egyáltalán a látomásosság eszköze tipikusan jellemző a romantika korszakára.

E vízió szerint a magyarság megsemmisül és más nép áll majd a helyünkre, amely a mi egykori hazánkban fog lakni.

A „négy folyam partja” térbeli érintkezésen alapuló metonímia, amely a Kárpát-medencét jelöli: a négy folyó a Duna, a Tisza, a Dráva és a Száva. Kölcsey ezzel a négy folyóval az egész országot fejezi ki (az akkori Magyarország szimbólumaként).

Tehát egy új honfoglalást vizionál. A magyarság hazájába költőző nép „más keblű” lesz, vagyis más lelkületű, érzelmű, és más nyelvet beszél majd (más lesz a „szózat”). Jobban fogja szeretni és jobban megbecsüli ezt a földet, ezért az egész vidék arculata megváltozik. Azt a nyugalmat és szépséget, amire a költő vágyik, ez a másik nép teremti majd meg helyettünk.

E sorok különleges érzelmi hatását talán épp az adja, hogy a szépséget és megnyugvást hirdető, lírai és ünnepélyes képek mögött a költő lelkiállapota rettenetesen zaklatott.

Kölcsey a helyünkben támadó új ország vonzerejét a „bájkör” szóval érzékelteti. A „bájkör” már-már szentimentális hatású szóösszetétel, amely a magyarok nélküli jövőnek már túlzottan is tökéletes jelleget ad. Mert miről van itt szó?

A nemzethalálnál is kegyetlenebb ítéletről: arról, hogy sokkal jobb lesz a világ nélkülünk. A jelenleg még magyar föld sokkal szebb lesz, ha a magyarok végleg eltűnnek róla. Annak, hogy hazánk az öröm és boldogság hona legyen, mi vagyunk az akadálya, és ha mi nem leszünk, felvirágzik majd. Ebben azért jó adag önirónia van.

Összehasonlításképp: Vörösmarty Szózatában az elpusztuló nemzetet más nemzetek meggyászolják; a Zrínyi második énekében nem gyászol minket senki. Sőt, vidám élet zajlik majd a sírunk felett.

Érezni kell, hogy ebben a gondolatban milyen kimondhatatlan keserűség van. Kölcsey kegyetlen fájdalmat érez, miközben megfesti azt az örömteli jövőt, amelyben mi már nem leszünk sehol.

Ebben a komor, ironikus és fájdalmas lezárásban ugyanakkor rengeteg gyöngéd szeretet is érződik a halálra ítélt haza és nemzet iránt. Meghatóan szép az utolsó versszak, valóságos lírai rekviem (a halott haza fölötti gyönyörű gyászbeszéd).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!